Egy vázlat margójára

(Csütörtök délután: - a szerk.) Szó szerint oda írom a mai bejegyzést. Ezúttal nem az üres csütörtöki kényelmet a szobámban élvezve, hanem a holnap délben beadandó esszémen a könyvtárban dolgozva szakítok időt a naplóra. Egy bekezdés itt, egy ott, estére készen is leszek mindkét irománnyal, remélhetőleg. Mikor szerdán leadtam a rettegett genetikás esszét (melynek érdemjegye ráadásul számít is év végén), meglepően elégedett voltam magammal. (Meglátjuk, joggal-e...) Most viszont már látom, hogy korántsem az volt a legnehezebb: a minimum 15-20 referencia segítségével megírandó módszertani elemzés sokkal keményebb dió. Még szerencse, hogy Marx és Durkheim már fakk-kész állapotban várja a holnapi határidőt. Az utolsó napig még be kell fejeznem egy kriminológiai szöveget is, de hál' Istennek jócskán év elején tanultunk a témáról (mennyire vitatható fogalom a bűn), amikor még lelkiismeretesen kijegyzeteltem minden olvasmányt...

Az utolsó előtti durhami hét kemény fagyokkal kínozott bennünket. (Most meg már olvad...) Péntek reggel például -12 fok volt. Nagy csalódásunkra emiatt a hétvégére tervezett regattát is elhalasztották a következő term-re. A vasárnap esti evezős social is bizonyára még jobb hangulatban telt volna tarsolyunkban az összes kupával, de így sem panaszkodtunk. Egy pubban gyűltünk össze negyvenen, igazi brit karácsonyi vacsorára pulykasülttel, Yorkshire pudinggal, meg Christmas cracker (ld. a fenti képet) húzogatással. Utóbbiból gyönyörű, színes papírkoronák kerültek elő, melyeket lelkesen viseltünk is. (Ld. a lenti képet: a hajónk legénysége, illetve Hector, az egyik edzőnk, Alex sajnos lemaradt a fotóról. Mindketten nagyon türelmes, kedves, segítőkész pedagógusok voltak, hiányoljuk majd őket!)

Vasárnap éjjele másról is nevezetes ám. Hatodikára virradóan jön el ugyanis a Mikulás. Vagy Nikolaus, Nicolas, Nicholas. Ahogy terveztük, Lizzel és Katie-vel igazi kontinenslakókhoz méltóan lettünk kis krampuszokká hétfő hajnalban. A szerencsések, akiket NMN aláírással küldött üzenetben a cipőjük kihelyezésére biztattunk, nem sejtettek semmit a titokzatos betűk jelentéséről, de másnap azért előbb-utóbb mindenki kikutatta a három az egyben személy kilétét. Nagy meglepetésünkre egy bennszülött is akciózott velünk párhuzamosan, boldog Nicholas napot kívánva mézeskalácsokat akasztott néhány ajtóra. Azért megnyugtató, hogy itt is van, aki ismeri e jeles szentet, s az ő napját. Henrietta szobatársamat alig bírtam meggyőzni, hogy bontsa ki a csomagot, s egye meg a kis csokimikit, ne tegye el karácsonyra, mert semmi köze hozzá, a Mikulás pont az ő napján szeretné a jó gyerekeket megörvendeztetni! :)

Hétfőn este került sor a katedrálisban az egyetemistáknak szervezett carol service-re. A szertartás dúskált közösen énekelt, illetve az egyetemi kórus által előadott tradicionális karácsonyi dalokban, de volt lekció és prédikáció is. Még a szokásosnál is különlegesebb hangulata lett korombeliekkel dugig tömött, évezredben mérhető korú templomnak, ahogy együtt énekeltük az Immánuelt meg a Fel útra ti híveket. Az "élő egyház" benyomását a Dean (nekem lefordíthatatlan főpapi méltóság) erősítette tovább, aki a népet az szertartás után a szomszédos college-okban tartott fogadásokra invitálva a népszerű Klute mulató segítségével tájolta be a környéket nem ismerőknek a Hatfield pontos fekvését, a hallgatóság nagy derültségére.

A Klute-nak jót tett a reklám: szerdán este a gólyahét óta először (!) kihasználtam, hogy aznap a John's ingyen mulathat ott, és csatlakoztam a bulizni induló kollégák méretes csoportjához. Eddig sem volt különösebb oka a táncparkettől való távolmaradásomnak, most meg megjött a kedvem kiengedni kicsit. Megérzésem nem csalt, nagyon élveztem a partit, és persze a társaság ismerete miatt is sokkal jobb móka volt, mint 10 héttel ezelőtt. (A képen a múltkor emlegetett cambridge-i Harriettel.) Így hát a mai esszéírós tortúra ellenére sem bántam meg a dolgot, főleg, mert egyébként rettentő fáradt vagyok, úgyhogy nem árt a pihenés az agyamnak. Sokszor veszem észre, hogy nemcsak angolul, magyarul is mást írok vagy mondok, mint amit szerettem volna, vagy nincs a mondataimnak értelme - biztos az elmúlt hetek hajtása is teszi, de azt hiszem, a kéthavi más nyelven élés is eléggé megterhelte a szürkeállományomat. De már csak pár nap és pihentethetem! :)

Ahogy előre megjósoltam, mire ezt a posztot befejeztem, este lett. Mit este, késő éjjel, sőt, péntek! Hála Istennek, a néhány elkeseredett pillanat ellenére az esszé végére is pontot tettem időközben. Az elemzést megírva a folyosó végén szervezett karácsonyi-szülinapi összeröffenés lett a jutalmam, forralt bor, ünnepi muzsika, meg egy rakat kedves ember. Azt remélem, a hátramaradt esszét vasárnapig befejezem, és az utolsó egy-két napot teljes nyugalomban élvezhetem majd, mielőtt a kedves durhami tornyokat egy egész hónapra a még kedvesebb budavári palotára cserélem.

"Én ennyi havat még életemben nem láttam!"

Péntek este, vacsora.

- Borcsa, nálatok szokott nagy hó lenni?

- Igen, szokott.

- Ennél nagyobb?

- Igen, sokkal nagyobb.

- És akkor hogy tudok.. élni?

- Hm.. Hát, ha hirtelen esik nagyon sok, akkor talán pár órára megbénul a város, de aztán eltakarítják. Tudod, hókotrók, emberek lapáttal, van téli gumink, ilyesmi.

- Azt a mindenit... Én még ennyi havat életemben nem láttam, mint most!

Bizony, már péntek estére tetemes mennyiség hullott, legalább 5 centi. Harriet barátnénkat, aki Cambridge-ből származik, már akkor elkápráztatta a "fagyos észak". Nekem - aki a téli gumis Budapestről érkeztem - pár nappal több kellett, hogy elismerjem, megérkezett a tél. Mert a hó már egy hete folyamatosan esik. Kisebb-nagyobb pelyhekben, néha rövid napsütéssel, de leginkább faggyal és metsző széllel körítve. És, értelemszerűen, ha ebben az országban a hó egy hétig esik, akkor az a hét a hóé.

   Mostanra kezd alábbhagyni a gyermeki lelkesedés, Facebook-on is enyhül lassan a havas posztok egyeduralma. Kiélte magát a társaság: épült számtalan hóember, lezajlott jópár hócsata (többek között egy éjféli szervezés a szomszédos St Chad's College népe ellen a katedrális lábánál), bejártuk az idegen bolygóra emlékeztető szűz hómezőket, lelkesen körbe is rohangáltunk rajtuk, sőt, a kötelező iskolai szüneten is túlestünk. Az apparátus hétfőig bírta, de aznap reggel felmondta a szolgálatot: a közlekedés lerobbant, több tanár képtelen volt kiásni magát a házból, aki pedig mégis eljutott előadást tartani, síléccel érkezett. Ha számomra nem is jelent annyira különleges élményt ennyi havat látni, mint a dél-angol, gyerekszoba nélkül felnőtt nebulóknak, a város - mely Roxfortból ügyes húzással pont ádvent első hétvégéjén avanzsált Narniává - gyönyörű fehéren (is). (Ezért aztán csupa havas fotót mellékelek az eheti levélhez.)

   Kegyetlen persze a természet, így megzavarni a tudomány iránt elkötelezett, ez idő tájt csakis esszéinek élő diákság elméjét! Nincs mit tenni, dolgozunk rendületlenül. Kedden ünnepélyesen leadtam a főemlősös esszét, de egyre feszül a hurok: küzdök a genetikai esettanulmányokkal, meg Marx és Durkheim referálásával. Nem beszélve a roppant érdekes, de módszertanilag annál nehezebben elemezhető cikkről, melyet hosszas keresés után leltem a kelet-európai cigányság identifikációjának problémájáról. Az pedig, hogy mennyire vitatható a bűn fogalma, csak e három leadása után kerülhet terítékre, a term utolsó napjáig megírandó. (Jó hír, hogy nem kell Newcastle érintésével, vonattal-metróval utaznom a reptérre, Liz nagyon kedvesen felajánlott egy helyet a taxijában, a gépünk szinte egyszerre indul délkelet felé.)

 

A szombat-vasárnap a Novice Cup (kezdők kupája) jegyében telik majd, melyre tegnap edzettünk utoljára. Ennek örömére a jó öreg, dögnehéz, de legalább szuperstabil Rosie helyett a könnyebb, borulós, ráadásul kormányozhatatlan Durham County-t tettük vízre, van rá esély, hogy lesz vele menetünk a hétvégén. A kezdeti egyensúlyproblémák után mégis szuperül belejött a legénység, én pedig állítólag annak ellenére életem legjobb coxteljesítményét nyújtottam, hogy a kormány valóban nem működött, ezért cikkcakkban utaztunk a folyó két partja között. Mindehhez persze a szó szerint jeges Wear szolgált díszletként, megfejelve egy kis északi széllel, meg hungarocellszerű hógolyócskák záporával. Mindenki el tudja képzelni, milyen megelégedetten, s egyben a melegre türelmetlenül vágyva kötöttünk ki egy jó óra edzés után. Hogy pontosan mi történt, nem tudni, de senki nem tartotta a hajót, az biztos. Én már a parton, a lányoknak hordtam oda a cipőiket, s pont elkaptam a pillanatot, mikor ZSUPSZ, borult a hajó! Hál' Istennek senki nem kapott sokkot, és egy-egy forró zuhany után már maguk az érintettek is az év legjobb sztorijaként emlegetik az incidenst, de azért elsőre kicsit megijedtem én is. Persze, mindenki beesik egyszer, de hogy pont ma.. ennél hidegebb, igaz, hajózható víz nemigen lehet, úgyhogy rosszabb biztos nem jön. Én mindenképp szerencsés jelnek vélem ezt a szombati megmérettetés előtt, meg az elmaradt csapatépítő vacsora helyett is jól jött egy kis összerántás! :)

Ez a harmadév utolsó előtti bejegyzése - már két hét sincs, s irány a bejglisütő, tojáslikőrkeverő, Vörösmarty téren forralt borozó-kürtőskalácsozó aranyélet! Addig pedig ha egyre fáradtabban is, de kitartok, melyben nagy segítség a várható karácsonyi bulik egész garmadája, a belga-német-magyar koprodukcióban tervezett Mikulás-akció az - ismét mondom - gyerekszoba nélkül felnőtt szigetieknek, a bandával alakuló ajándékozó húzás, a gyertyafényes kóruskoncert, a John's kávézójának és bárjának saját profil szerint prezentált ünnepi szériája (ti. fairtrade ádventi naptár meg mézeskalács-koktél), és még sorolhatnám. Mindenkinek nagyon szép ádventet kívánok!

Teher alatt nő a pálma

De hol a pálma? (Amint a mellékelt ábrák mutatják, az már csak azért sincs itt az északi végeken, mert éjszaka a briteket földöntúli eufóriával eltöltő mennyiségű hó hullott.) Ha most valaki azt mondja, pálma, az egyik győri karácsonyfadísz jut az eszembe, valami százéves darab, kis papíristálló, felette csillag, mellette pedig a délvidéket jelző csinos kis fa. Itt nincs ilyen szép dekoráció, selyempapírt sem kaptam, hogy csillagokat applikáljak belőle. Viszont került egy helyes, piros rénszarvas az ajtónkon kopogtatók nagy örömére, és száradnak már a narancs- és citromkarikák az ablakra lógatandó. Hiába, vasárnap ádvent, dudorászom is magamban, hogy "Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő", jelen pillanatban igazán aktuális a nóta...

A pálma hiányát kompenzálja a teher (mint olyan) abszolút és kikerülhetetlen jelenvalósága. Nem túlzás azt mondani, hogy az egész college az esszék körül forog, számolgatjuk az átbogarászott könyveket,  telejegyzetelt lapokat, szavakat, bekezdéseket, hátralévő napokat. Én sem vagyok ezzel a másképp: keddre aktuális a főemlősös szöveg, s nagyjából meg is vagyok vele, bár úgy sejtem, a nyelvezete kissé pórias. Viszont kifejtettem a 3D-s látást, az emberi szem szociális szerepét, a megnövekedett agy eredményeit a fejletlen újszülöttől a szociális hálóig, az ügyesen markoló kezet és a körömmé satnyult karmokat is. Még nehezebb dió lesz a summative, tehát év végén is számító családos esszé: esettanulmányok segítségével bemutatni a szociokulturális viselkedés szerepét az autoszomális recesszív genetikai rendellenességek populációkban való öröklődésében. Ugye, mennyire hiperszuperül hangzik? Emellett eltörpül Marx és Durkheim történelemszemléletének összehasonlítása meg egy szabadon választott szociológiai cikk módszertanának kritikus elemzése is. Mindenesetre mostanság a napjaim legalább felét a könyvtárban kuksolva töltöm, a maradék időben pedig a sorstársakkal a "hogy haladsz" témában való információcsere a kedvenc mulatságom...

Gondolom, mondanom sem kell, hogy ezen kívül azért más időtöltésem is akad. Szombaton például testületileg elvonultunk Harry Pottert nézni. Hála Istennek nálam ez a hetedik rész megdöntötte a rekordot, minden eddigi HP-filmet túlszárnyalva megütötte a "jó" kategóriát! Vasárnap este a már emlegetett Katie, német haverinánk szervezett "házaspáros kört": jó néhány frissen esküdött collegepárt invitált a szobájukba, hogy vidám hangulatban töltsük együtt az estét. A csokis süti mellé én szállítottam egy kis sajtos rudat (a túró helyett cottage cheese kerül bele, érdekes állagot kölcsönözve neki, de ettől függetlenül a britek eléggé rákattantak, úgy tűnik, náluk a "crisps"-nek hívott chipsben merül ki a sörkorcsolya-kultúra, olyan ez, mint a christmas pudding vs. bejgli küzdelem, méltatlan őket egy lapon említeni... :), meg a frissen érkezett Cranium társasjátékot. Ezúton is köszönetet mondok számos nagybátyám és nagynéném lelkes csapatának, akik igen találékonyan elébe vágtak az ünnepnek, s már most megküldték karácsonyi ajándékomat, ezt az Activity-hez hasonló, csak még sokkal menőbb és szórakoztatóbb vásárfiát. Biztos, hogy számtalanszor előkerül majd még a maradék 2 és 2/3 év alatt is. (Az fenti képen a lelkes társasozók egy része szerepel.)
Kedd délben sor került első részvételemre Noonday-akcióban. Ez a neve annak a john's-os projektnek, amelynek célja, hogy kapcsolatokat létesítsen a helyi hajléktalan közösséggel. Minden délben 2-3 ember tesz egy kis sétát a belvárosban, megállnak beszélgetni a Big Issue árusaival, a terv szerint egy termoszban teát is szállítanak majd. Durham hajléktalanjai nagyrészt Newcastle-ből járnak ki "dolgozni" naponta, s nincsenek is túl sokan, de abban bízunk, hogy néhány hónap alatt sikerül majd velük megtalálni a rendszeres kommunikáció módjait. Én férjurammal indultam neki a városnak, de sajnos csak egy fagyoskodót találtunk, az annál érdekesebb Adrient. A bukaresti roma fiatalember angolul nem igazán beszél, de mikor hosszas magyarázás után megértette, hogy mit jelent a Hungary szó, majd azt is, hogy bizony, én onnan származom, megörült a kapcsolatnak. Sajnos a nyelvi akadályok miatt nem sokat sikerült megtudnunk róla, de remélem, hozzám hasonlóan az ő szívét is megmelengette, hogy kedves "la revedere"-vel búcsúztunk egymástól.

Említésre méltó, hogy tegnap sok másik brit egyetemistához hasonlóan a durhami polgárok is utcára vonultak,a kormány drasztikus tandíjemelési terve miatt. A cirka 3000 fontos évi tandíjat két éven belül 9000 fontra, majdnem 3 millió forintra emelné a koalíció, mely értelemszerűen nem lelkesíti épp a diákokat, még ha minket nem is érint már a dolog. Én ugyan nem vettem részt a demonstráción, de egy képet azért mellékelek. (Ld. feljebb, akit érdekel, nézze meg a BBC fotósorozatát is, az ötletes "If I could afford to pay 9000 pounds/year, I would have got a better placard!" táblával john's-os kollégákat láthattok.)

Tegnap este a Freshers' Week alatt gondunkat viselő két helyes nemzetközi ifi meghívására gyűltünk össze egyikük rezidenciáján, hogy könnyű vacsi és borocska mellett biztosítsuk őket jóllétünkről. Mert jól vagyunk ám, nagyon is, én legalábbis szuperül, de a hajtás végeztével otthon tolni egy kis sóskát sem lesz utolsó. Az egyik német leányzó lebkuchen-nel állított be a találkozóra, a mamája küldte neki. Ha valaki ingerenciát érez, hogy borítékoljon néhány szaloncukrot, ne álljon ellen a kísértésnek! :) Legközelebb decemberben!

Visszaszámlálás "máshetesen"

Tegnap délelőtt rettentő nehezen vonszoltam el testemet a 9-kor kezdődő szemináriumra, és emlegettem a régi szép időket, amikor még jó anyám keltegetett, türelmesen ötpercenként visszatérve, egy kis "gyúrom-vágom" masszázzsal könnyítve a felkelést... A helyszínen azonban kiderült, hogy ma nem lesz se Weber, se Simmel, a tanárnő nincs jól, indulhat mindenki haza. Tudtam már akkor, hogy a déli előadásig szunya lesz,  meg is lett a hatása, a családon belüli házasságokról tanulva már sokkal inkább elememben éreztem magam! Mindez csak azért érdekes, mert nem is kérdés, hogy ugyan már majd' egy hete túl vagyunk a Bailey Ball-on, az év partija még mindig érezteti hatását...

A terv szerint, mosogatással indult a péntek este, az eredetileg jelzett "bő óra" elteltével viszont kétségbeesve szembesültünk vele, hogy valaki valamit információcsere közben félreértett, és bizony, addig hamupipőkéskedünk a konyhában, amíg az utolsó piszkos edény is fényesre nincs sikálva. Ennyire végül mégsem bizonyult tragikusnak a helyzet, már három óra elteltével szaladhattunk szépítkezni. A frissítő zuhanyra viszont még mindig várnom kellett kicsit, a szobánkban ugyanis egy egész leánykérő brigád tanyázott, akik kicsit meghökkentek a látványomtól, de aztán eszükbe jutott, hogy végül is engem keresnek... :)

Itt kénytelen vagyok kicsit elkanyarodni a témától, hiszen eddig még nem meséltem a college házasság (mit házasság, egész rokoni háló!) intézményéről. Ideutazásom előtt többeknek említettem ugyan, hogy levelet kaptam a college mamámtól és papámtól is, de arról már nem számoltam be, hogy itt is volt velük találkozásom. Nem a leggondosabb szülőket fogtam ki, mások már többször vacsoráztak a "felmenőikkel". Rajtuk kívül egy báty is gazdagítja a családot, de vele sem vagyok különösebben szoros kapcsolatban. Azt már év elején világossá tették számunkra, hogy előbb-utóbb (de leginkább a bál környékén) a mi időnk is eljön a családalapításra. A konzervatívok 1 fiú + 1 lány párosítással indulnak, de a női többség miatt egynemű párok is akadnak, nem beszélve a poligám fertőről...

Múlt héten már több leánykérés lezajlott, volt, aki szerenáddal, volt, aki a katedrális elé kifeszített, a toronyból látható felirattal kérte meg választottja kezét. A lányoknak persze ilyenkor csak az izgatott várakozás marad, meg egyébként minden megköttetett frigy öröm, szuper látni a friss házasokat. Az én fejemet a már megszokott baráti társaság egyik tagja, Toby (filozófia, London, ld. a képet) kötötte be - őszintén szólva nem túl nagy meglepetésemre, viszont annál inkább örömömre. :) A mosogatós akció kiszámíthatatlansága miatt ugyan meglehetősen spontánra sikerült a dolog, de azért a toronyból is látható "MARRY ME" transzparens újrahasznosításra került a szobánk falán, meg kaptam szép virágot is.

Mikor végre sikerült díszbe vágni magam, kezdődhetett is a mulatság. A college nagytermében egész éjszaka élőzene szórakoztatta a vendégsereget, a jazz-swing műfajban remekelő University Big Band, egy collegetagokból álló rock&roll banda, végül pedig a város híres DJ-je is színre lépett. Az udvarban felállított, fűtött sátorban szintén akadtak muzsikusok, de hennafestős néni, ingyenes csokiszökőkút, vattacukros és gofriárus is tanyát ütött. Ide tette át székhelyét a bár is, pedagógiai megfontolásból a megszokott árakkal. :) Egy másik udvarban vízipipás vállalkozók vertek sátrat, az épületben meg működött egy "aluljárós" fotómasina, ahol korlátlan mennyiségű bugyuta képet készíthettünk. Hajnalban "túlélők fotója", illetve reggeli búcsúztatta a kitartó bálozókat, akik azóta is a fantasztikus éjszaka emlékei miatt dörzsölik fáradt szemüket... :) (A fentebbi képen Monikával és Lizzel.)

Egyébként sem pihentünk sokat a héten. Monika születésnapját vasárnap este szűk baráti körben éttermi vacsival,  a napján, hétfőn pedig széles nyilvánosság számára meghirdetett sajtos-boros gurmélkodással ünnepeltük. (Tőlem A Pendragon-legendát kapja, ha végre szállítják a könyvet...) Akadt szokásosan kimerítő diákönkormányzati gyűlés, meg ezúttal a srácokkal közösen, remek hangulatban tartott bibliaóra is, hogy a filmnézős estét, meg a formalt ne is említsük. Evezünk rendületlenül, 2 hét múlva kezdők regattája, alig várom. A lányok ügyesek, én meg tegnap először sötétben kormányoztam. (A képek még vasárnap készültek.)

Félreértés ne essék, 4 hét van még hátra a harmadévből, minden móka, kacagás és testedzés másodlagos. (Ugye... :) Nekiálltam írni az első esszémet, a főemlősök jellegzetességeiről és azok az emberi alkalmazkodásban játszott szerepéről kell 30-ig rittyentenem valamit. Közben meg dolgozni még a másik négy irományon is... Lassan a folytonos olvasás helyét inkább az írás veszi át, legalábbis próbálkozom, de az egyetemi műfaj magyarul sem lenne könnyű. Az idő rohan, a harctéri idegesség kezd erőt venni rajtam, de észre sem veszem, s már túl is leszek minden esszén, versenyen és koncerten (ja igen, a kórus...), repülök haza bejglit sütögetni. Jó jel, hogy rájöttem: egy hónap Pest után majd Durham is hiányozni fog.

Guy Fawkes-tól Márton lúdjáig

Jelentem, ha kis késéssel is, de a fagy megérkezett frissen, épségben, munkáját kiadósan elvégzi, nem lehet rá panasz. Tegnap reggeli közben éles szemű megfigyelők néhány hópelyhet is felfedezni véltek, s lelkesen már iskolai szünetet és szánkózást vizionáltak a tél három magányos előhírnöke láttán. Erre hál' Istennek azért még várni kell.

Pedig eljött Márton napja, az otthoniak - ha az idei újbor nem is a legjobb évjárat - káposztával és libacombbal ünnepelhetik a tél kezdetét. Nálunk egy hete akadt alkalom a vigasságra, a november 5-i Bonfire Night alkalmával.  Biztos sokan tudjátok, hogy 1605-ben néhány elkeseredett katolikus, köztük a híres Guy Fawkes ezen a napon próbálta a levegőbe röpíteni I. Jakabot s vele együtt az egész parlamentet. A terv kudarcba fulladt, Guyt kivégezték, s a boldog protestáns nép azóta sem győzi elégszer megünnepelni, hogy a király túlélte az akciót. Hagyományosan örömtüzeket gyújtanak, melyen elégetik a galád áruló bábuját. A gyerekek "egy pennit a guy-nak" felkiáltással tűzijátékra gyűjtenek az idősebbektől. Én is elzarándokoltam megnézni a Grey College-ban tartott - mostanában az máglyákhoz képest inkább megszokott - tűzijátékot, ráadásul nem is akármilyen társaságban. Szombaton magyar estet tartottunk: Dóri (az itt megismert pesti haverina) már régóta kért, hogy főzzek neki, s társult hozzánk frissen begyűjtött másik hazánkfia, Balázs is. A remek társaság, izgalmas beszélgetés fényét csak tovább fokozta a Dóri szekrényéből a legjobb pillanatban előkerült csípős magyar kolbász, no meg az általam kreált kis vacsi, úgyhogy várjuk az ismétlést.

Az elmúlt hét más örömöket is tartogatott. Akadt közte mozi (a meglehetősen lapos Social Network, de aggodalomra semmi ok, már megvan a jegyünk a Harry Potterre!), színház (Brecht-Weill Koldusopera kicsit hosszú, de egész profi diákelőadásban), meg evezés is. Sajnos utóbbit a vasárnapi képek készülte óta megint nem gyakoroltuk, a folyó száguld az esők miatt, de legalább sikerült megörökíteni a lelkes csapatot. Erről jut eszembe, szintén college, szintén csapat: a Welfare Team tagja lettem. Ez a diákönkormányzat azon része, amely a nebulók testi-lelki jólétéért felel, bizalmas közegben segít megoldani a problémákat, legyen az túlterheltség, anorexia, pénzhiány vagy fogamzásgátlás. Még év elején vállalkoztam, hogy Student2Student supporter funkcióban besegítek, ez azt jelenti, hogy kikerül a képem a falra, s ha valaki ilyen "szakmai" közegben szeretne velem beszélgetni a bajairól, nyugodtan jöhet. Be kell vallanom, a vasárnapi interjú előtt reménykedtem, hogy valami oknál fogva alkalmatlannak találnak eme felelősségteljes pozíció betöltésére - nem jött össze. :) Tegnap már a képzésen is túlestem, tudom, mikor nem szabad titkot tartani, hogyan kell igazán jó hallgatónak lenni és kaptam egy rakat hasznos telefonszámot is. Kíváncsian várom, lesz-e, aki pont hozzám fordul, nagy felelősség ez is, akárcsak a coxolás... Időközben szerveződik a John's városi missziós tevékenysége is, én a hajléktalanprojektben fogok részt venni, kéthetente a belváros utcáit járva másod- vagy harmadmagammal beszélgetünk majd az angol Fedél nélkül forgalmazóival.

Nem elhanyagolható tényező, hogy eltelt a term fele, és a naptáramat nézegetve kezdem úgy érezni, karácsonyig nem túl sok, hanem rettentően kevés időm maradt. (Amint a mellékelt ábra mutatja, az ünnep közeledtére már mások is felfigyeltek. A fotó az Argos nevű nagykerben készült, ahova ruhaszárítót beszerezni indultam...) Három héten belül le kell adnom az első esszémet, melyet további négy követ majd még a szünet kezdete előtt, rettentően be vagyok tojva. Szerencsére ezek az osztályzatok még nem számítanak bele az év végi eredménybe (arról nem beszélve, hogy az idei év nem hagy maradandó nyomot a diplomában...), de ettől függetlenül nyomaszt, hogy azt sem tudom, hogy kezdjem. Az akadémiai nyelv, a források használata és az álnokul leselkedő plagizálási veszély tart rettegésben... hiába, előbb-utóbb nekiállok, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.

Az időbeosztásomat megnehezíti, de a lelkemen sokat könnyít egyrészt a rengeteg program és tevékenység, amelyekben részt veszek, másrészt a "banda" körvonalazódása. Mert az ugyan szuper, ha az ember talál egy-két barátot, de hasonlóan fontos a társaság megléte: a megszokott közeg, akikkel  ki lehet mozdulni, átkopogni egy teára vagy elvonulni a menzára "kajolni". És mivel a számomra legszimpatikusabb emberek szinte mind egymással töltik a legtöbb szabadidejüket, lassanként én is integrálódom. A képen épp a honvágykúráló brüsszeli hétvégéről belga csokikkal megrakodva visszatért Liznél töltöttük az estét.

Hatalmas bejelentéssel zárom a mai adagot: holnap Bailey Ball! Eddig nem meséltem a John's hagyományos őszi báljáról, ami a tanév legnagyobb partija, mert úgy volt, hogy egy-két másik pórhoz hasonlóan én sem veszek részt rajta - azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs félszáz fontom egy estére. Most azonban boldogan közölhetem, hogy a jegy árát kétórai mosogatással kiváltva mégis magamra kaphatom a szalagtűző ruhámat, hogy az éjszakát az idén Sohaország témában kidekorált college-ban mulassam át. Harry Potter és a Tűz serlege, karácsonyi bál, here we come! :)

Nem jött meg a fagy

November lett - nézem megint Radnóti naptárját. "Megjött a fagy, sikolt a ház falán" - nagyon szép, csak nálunk most annyira nem állja meg a helyét. A héten olyan melegfront érkezett, hogy még a fejem is megérezte, és a nap is sokat sütött. Ennek ellenére a néhány esti zuhé annyira megduzzasztotta a folyót, hogy tegnap még evezni sem tudtunk.

Ez lett volna a harmadik alkalom, hogy én is vízre szállok, s lelkesen terveztem, hogy most még fényképeket is csinálok, sajnos ez a következő posztra marad. Azt viszont mindenképp el kell mesélnem, hogy rettentően élvezem a coxolást! Az első próbálkozásom viccesen indult, hosszú ideig tartott, mire ráéreztem a kormányzásra (az elején nem is tudtam, hogy nemcsak kiabálnom kell, hanem egy kötelet ide-oda húzogatnom is), nekiütköztünk mindennek, ami útban volt, meg annak is, ami nem... De a végére egész belejöttünk, s nagy örömömre a végén nemcsak én voltam elégedett a közös munkával. :) Lelkesedésünket még az sem tudta letörni, hogy másnap szakadó esőben eveztünk egy órát, a lányok valami extra technikát tanultak, én pedig először kormányoztam át őket a keskeny Elvet Bridge alatt. Odafelé ez is inkább valami rossz vígjátékot idézett, de visszafelé már csont nélkül vettük az akadályt. Dúl bennünk a csapatszellem, erősíti ezt a két jófej, másodéves edző is. Olyannyira, hogy a tegnapi áradást kihasználva Alex inkább egy kis futást javasolt, aztán meg egy kevés lépcsőzést, gondolhatjátok, hogy a végén alig éltünk. :)

Két évfolyamtársam kedd esténként kis csajpartiba oltott imakört szervez a konyhájukba, melyekre engem is meginvitáltak. Nem vagyok nagy híve az ilyenfajta együtt imádkozásnak, de jól éreztem magam  - az együttlét inkább szólt egymás társaságáról, beszélgettünk, sütizgettünk, játszottunk, a végére pedig jutott egy kis bibliaolvasás is. Máskor is elmegyek majd kicsit kiengedni, bár imádkozni továbbra is csak magyarul tudok. (Érdekes ez - ahogy nem tudom elképzelni, hogy majd a gyerekeimmel bármilyen más nyelven beszéljek, úgy Isten megszólítása is kizárólag az anyanyelvemen megy.) Nagyon izgalmas egyébként látni az itteni keresztény fiatalok szokásait, gondolkodásmódját. Ahogy már írtam, a college egyáltalán nem nyomatja a vallásos vonulatot, de ettől függetlenül mondjuk egy állami iskolához (vagy talán másik college-hoz) hasonlítva nagyon nagy a szorgalmas vallásgyakorlók aránya. Elvétve akad egy-két katolikus meg anglikán, de a legtöbben az új egyházak hívei. "Christ Church", meg "King's Church", meg hasonló nevű intézményekbe járnak (ezek mind egy-egy külön szertartás szerint működő gyülekezetek), melyeket néha étkezések közben is kitárgyalnak. "És te hova jársz? - Elmentem a King's-be, de nem tetszett, a zene túl ódivatú... Jó, annyira nem, de ilyen '80-as, '90-es évek..." Eléggé elámultam a salátám fölött. A '90-es évek már ódivatú zene?! Akkor mi a helyzet az Erős várunkkal?! Most már értem, hogy rajtam kívül miért élvezi mindenki a hallelujázós college-istentiszteletet. Érdekes, hogy ezek a jófej, menő emberkék a Facebook adatlapjukon hirdetik, hogy "Jézus a haverom". Legalább nő a toleranciám - ízlések és pofonok. :) (A képen durhami utcakép. Nem igazán tudtam mire vélni a felettébb Dávid-csillagra hajazó dekoráció, de megtetszett.)

Én azért hiányolom a jó kis lutheránus istentiszteletet. Mondtam is a szobatársamnak, hogy nekem sokkal fontosabb a reformáció, mint Halloween (amiből idén egyébként teljes lelki nyugalommal kivontam magam, inkább beszélgettem és filmet néztem Lizzel, a belga barátnémmel, aki iránt egyre csak nő a szimpátiám :). Henrietta (a szobatárs) - okos lány, érdeklődő, intelligens - visszakérdez: mármint milyen reformáció? Mondom, tudod, Luther, protestánsok, Wittenberg, 95 pont (helyett tétel - a bűnbánó szerk.)... Hát, annyira nem tudja. Leesett az állam (annyira meglepődtem, hogy még borcsás fintort is elfelejtettem vágni, szerencsére! :), nekiálltam magyarázni a búcsúcédulákról (azokról mintha már hallott volna valamit), meg október 31. (nemcsak egyház-) történeti jelentőségéről, szegény Henrietta meg bólogatott, ő erről egy szót sem tanult. Máskor is előfordult már, hogy az angol diákok sokkot kaptak a magyar érettségi kötelező irodalom-matek-töri vonatkozásáról hallva, de belátták, hogy alapműveltség tekintetében ez talán nem árt. Azon is nagyon meglepődtem, mikor tegnap a Toastie Bar személyzetével beszélgetve valahogy előkerült a Plantagenet név (azóta kiderült, hogy ez az első angol dinasztia volt - FRISSÍTVE! majdnem az első, de előtte még normanok és egyebek, mindenesetre a Plantagenet-ek is régiek - a nagybátyja által kiművelt szerk.), melyet én valahogy összekevertem a rózsák háborújával (York és Lancaster, egyébként). Szégyellem tévedésem, de talán megbocsátható - a konyhában lévő három angol közül egyik sem bírta felidézni, hogy kik azok a Plantagenet-ek (mintha én nem tudnám, mi az az Árpád-ház!). Majd Kit nevű kollégám bevallotta, még sosem hallott a rózsák háborújáról. Megint leesett az állam. Kit az a srác, aki tudta, mi az a dobos torta, ismerte a "székely" szót, s kedvesen érdeklődött arról is, nehéz-e nekem az angol, mert ugye a magyar fonetikus nyelv... A rózsák háborújáról viszont nem is hallott, mert nem volt választott tárgya a töri. Apám... Ezek után nem csodálkozom, hogy Liz teljesen odavolt a zsenialitásomtól, amiért párhuzatom találtam a Moulin Rouge és a Traviata között, ráadásul még azt is tudtam, hogy utóbbi A kaméliás hölgy alapján készült. Lelkesen javasolta, jelentkezzem a University Challenge-re. Ebben a tévéműsorban egyetemek által delegált csapatok mérik össze műveltségüket, egészen elképesztő kérdések vannak, alig-alig tudom a választ rájuk, ráadásul a kérdéseket akusztikusan sem értem. A résztvevők hónapokig készülnek rá, de azért biztos lenne esélyem... :D (Egyébként a John's csapata az első ellenfelet, a Castle-t már megverte, úgyhogy jó kezekben a college hírneve.)

Ez a mai bejegyzés inkább ilyen általános tapasztalatokról szól, de a jövő hét várhatóan eseménydúsabb lesz. Ami a tanulmányokat illeti, nem sok minden változott. Talán az említésre méltó, hogy A társadalom megértése második szemináriumán heves vita alakult ki Marx és Durkheim teóriájával kapcsolatban. Vannak persze hallgatag társak, de a legtöbb diák véleményt formál, részt vesz az eszmecserében, ami számomra nagyon izgalmas móka. Nem túl meglepő, sokkal élvezetesebb, mint az AB0 vércsoport genotípusainak kibogarászása egy családfában, ahol a tagok fenotípusát ismerjük (A család a társadalmi rendszerben-gyakorlat)... Meglátjuk, mit tartogat a mai Emberi eredet és diverzitás-szeminárium...

Búcsúzóul egy régen várt fotó. Én ugyan nem rendeltem meg az első héten készült gólya-csoportképet, de ezt a fontos részletet kifotóztam az egyik példányból. Tőlem balra a már múltkor bemutatott német leányzó, Katie. Jobbra Monika, akivel szintén nagyon jóba lettem, egyébként a hajóm legénységének stroke-ja (ezt magyarul sztróknak írják?), ő evez a legkeményebben. Előttem jobbra ül Mark Ogden, a senior tutor, talán igazgatóhelyettesnek fordítanám a posztját. Furcsa egy ember, mindig úgy beszél hozzánk, mintha már előre megszidna valami miatt, de néha kiderül, hogy igazából kedves. Mr Ogden jobbján pedig nem más, mint Olaf, a college aligátora. (A fotót elsősorban Rebinek küldöm! :) Ő táncolt nekünk a university matriculation után, nagyon fontos pozíció ám a kabalaállaté! A jelmeznek van valami izgi története is, állítólag a norvég királytól kapta a Castle College, aztán úsztatták a folyón fel-le a két college között, mint mások a koronát... Mire legközelebb jelentkezem, eltelt már a fél term!

"Hűvös arany szél lobog"

Bizony, kifogytam a költői képekből, kénytelen vagyok Radnótihoz fordulni. Naptára októberi versszaka tökéletesen leírja (többek között) a durhami klímát (is). A Wear körüli fák egyre aranyabbak és vörösebbek (a malom mellett egyébként a város híres hajója, a Prince Bishop fordul meg éppen, az első héten mi is tettünk vele egy kört), a szél pedig nemcsak hűvös, hanem téliesen hideg. El is jött a pillanat, hogy a brit szokások elleni minden megvetésemet félretéve én is befizessek egy tüzes alvótársra: immár minden éjjel velem hál Frici Buendía, a melegvizes palack! A kedves Frici nevet Julcsitól kapta, de nem hagyhattam figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy igazi tüzes, latin férfiúról van szó.

Working men of all countries, unite!" - olvastam volna a kis fekete könyvecske utolsó mondatát múlt hét végén, ha eljutottam volna odáig. Azonban nemcsak a német-, az angoltudásom sem elég kifinomult, ha Jane Austen-t kibogarászom is, Marx már túl nagy falatnak bizonyult. Magyarul azonban faltam a Kiáltványt, és még a borzasztó előadás sem tántoríthatott el, izgat a téma továbbra is. A szövegekkel való küzdelmet is kitartóan folytatom, akadémiai tutor-om is biztatott az ügyben. A hölgy egyébként a bűnös modul szuper előadója, és már az első szemináriumot is megtartotta. Ezekre az alkalmakra majd egy-egy párnak kell alaposan felkészülnie az aznapi témából, mi a "moral panics" jelenségről fogunk beszélni. A média általi pánikkeltés, az ebből adódó - ha nem is alaptalan, de eltúlzott - társadalmi félelem témáját az engem izgató magyarországi cigánykérdés irányából is meg lehet közelíteni, s érdeklődésemről hallva a tutor néni lelkesen unszolt erre a megoldásra. Alig várom! :) Hasonló aktivitás igényeltetik az egyébként szörnyen unalmas előadásairól elhíresült módszertani tárgy, A társadalom felfedezése szemináriumaihoz is. Az első projekt során négy másik lánnyal karöltve kell futballhuligánokat vizsgálgatnunk, eseménydús pubos terepmunkának ígérkezik a dolog.

Az izgalmas, de fárasztó szakmai kalandok végeztével nagyon jó érzés hazajönni a college-ba. Relatív persze, hogy mit nevez az ember otthonnak, illetve hogy bizonyos helyek és helyzetek a ranglétra hányadik fokán állnak - nyilván semmi nem érhet fel az Erzsébet körút magasságába, ez nem is kérdés, de mégis... Mikor a kietlen előadótermekből hazajön ide az ember, a sok ismeretlen kolléga közül családba érkezik. Ahogy azt már múltkor is beharangoztam, a famíliában a magyar nemzeti ünnep sem maradt megemlékezetlenül, pogácsát és töki pompost tálaltam az összegyűlt kis seregnek. Az akció nem egészen a terv szerint haladt, többszöri konyhaváltásra, illetve a felszerelés teljes hiánya miatt igencsak kreatív eszközhasználatra kényszerültem. (Nem ajánlom senkinek, hogy kenőkéssel szeljen lilahagymát vagy forró vízzel fertőtlenített, hűtőből elemelt fiókban dagasszon kelt tésztát, nem annyira emelkedett főzésélmény... :) Az eredmény sem lett épp Borcsa-sztenderd, de a türelmes közönség (ld. a képet) lelkesen befalta, és míg én a konyhában küzdöttem az elemekkel, állítólag nagyon jót beszélgettek, úgyhogy all in all pozitív a mérleg.

Hirtelen elhatározással újabb sportos tevékenységbe vetettem bele magam. Furcsa lett volna, ha a rengeteg közösségépítő csapatjáték közül egyben sem veszek részt, és végül is sikerült kiválasztani a legtökéletesebbet: cox leszek! :) Aki tudja, mi az, kap egy fairtrade csokit, de azért elárulom a műveletleneknek is: a cox az evezős hajó végében üldögélő mentőmellényes kis alak, aki a partról nézve semmit nem csinál, csak kegyetlenül kiabál a szerencsétlen legénységgel (pedig milyen keményen húzzák!). Kicsit pontosabban a cox a hajó szeme, aki ugyan valóban semmi fizikai terhelésnek nincs kitéve (a hőmérsékletet kivéve), viszont minden felelősség az övé, továbbítja a parton haladó edző utasításait, figyel a veszélyekre, átkormányozza a hajót Európa legkeskenyebb átevezhető hídja, az Elvet Bridge pillérei között, levezényli a megfordulást, meg a hajó vízre helyezését és kiemelését is. Ő az agy. Mondom, nekem való szerep! :) És az is számít, hogy elég könnyű vagyok, a dögnehéz lélekvesztőt hajtó négy leányzó is elbír velem. Eddig szerencsére még csak a partról szemléltem leendő csapatomat, de hamarosan vízre szállok, és akkor aztán lesz nemulass!

Az olyan hétköznapi eseményekről, mint az újabb formal, csak pár szóban emlékezem meg: tegnap is irtó harrypotteres volt, utána azt hittem, kipukkadok, ráadásul ezúttal még egy üveg chilei chardonnay-t is sikerült beszerezni. Arról nem beszélve, hogy most ugyan a pezsgős kezdet elmaradt, a desszert után sajttál várta a népeket a sznobszobában - mondanom sem kell, legyőztem a kipukkadós érzést... (A képen mellettem egy szimpatikus pszichológustanonc, a walesi Mei. A szobatársamhoz hasonlóan az ő szülei is farmerek, marhát és birkát tenyésztenek levágásra. Érdekes, hogy mekkora az eltérés Kelet- és Nyugat-Európa között a mezőgazdaság megítélésében, társadalmi rangjában, anyagi lehetőségeiben stb.) Szintén rutinná kezd válni a Toastie Bar, olyannyira, hogy ezúttal fotót sem felejtettem el készíttetni a munkáról. A hozzávalók gazdag választéka ugyan sajnos nem látszik, de Katie igen - ő a neve ellenére német, és elképesztő egy csajszi. Nagyon kedves és visszahúzódó, s csak fáradhatatlan kérdezősködés hatására említi meg az olyan apró részleteket, mint hogy élete első 12 évét a nyugat-afrikai, polgárháborús Guinea-ban töltötte misszionárius szüleivel, és a Németországba való hazatérés okozta kultúrsokk annyira megviselte, hogy 15 évesen rögtön tovább is állt Angliába. Egyébként politikát, teológiát és arabot tanul, a Közel-Kelet nagyon vonzza, végül ott akar majd kikötni, bár otthon, saját bevallása szerint, sehol nem érzi magát.

Már megint annyi mindenről írtam, és sok mindenről nem, a szóból - tartok tőle - sosem fogok kifogyni. Vár az ártatlanság vélelme, este pedig tervezek elmenni a college amatőr kórusának próbájára, sőt, a hajléktalanokat etető önkénteskedésre is most kell jelentkezni... Legközelebb novemberben! (Ugye észrevettétek, hogy a november, az már a karácsony előtti hónap?! Mert itt már mindenki észrevette, a rénszarvasok még a sütőtököket is elnyomják. Úgyhogy van remény, hogy egyszer hazajutok! :)

Fától fáig

Slemi azt mondta, hogy nagyon "költői" a blogom, és ami az illeti, valóban. Hiába, ha én (!) túl a bioszvizsgán (!) a mitózisról és a meiózisról, a DNS bázisairól meg a kromoszómák feltérképezéséről tanulok, valamivel kompenzálni is kell - legalább itt szabadjára engedem az irodalmi Borcsát. :) Hál' Istennek azért annyira nem érzem magam elveszettnek, mint a lovait kereső kisfiú Kányádinál, de a durhami élet felvette a ritmust: előadásról előadásra olvasni, mikor megvolt az aheti, már keresni is elő a listát, irány a könyvtár, beszerezni a jövő hétre valókat. Egyrészt úgy érzem, sokkal szorgalmasabb vagyok az átlagnál (a családos tárgy előadásán kiderült, hogy a többiek egy mukkot nem értenek nemcsak a kettős hélixből, de még a domináns-recesszív öröklődésről sem hallottak... pedig én arra olvasás nélkül is emlékeztem), másrészt viszont annyi idő elmegy tanulás nélkül, hogy mindig kicsit szégyenkezem magamban. Azért nagyon igyekszem!

Lassan kiderül az összes modul szemináriumainak és gyakorlatainak időpontja, az elsőn pedig már át is estem tegnap. A társadalom megértése kiscsoportos foglalkozását egy doktorandusz leányzó vezeti ügyesen, a csapatot pedig - az egyetemi és college-i szomorú arányt reprezentálva - 14 lány és 2 fiú alkotja. Két hét múlva már Marx-szal foglalkozunk majd, de előbb az előadást kell róla meghallgatni. Alig várom, hogy a befejezzem a holnapra elolvasandó irodalmat a bűn társadalmi szerkezetéről, és nekiállhassak a halom tetején pihenő kis, fekete könyvnek, címlapján vérvörös felirattal: Workers have nothing to lose but their chains.  (A proletárok csak  a láncaikat veszíthetik.) Nagyon izgi! :)

Azért persze a könyvtári élményeknél még sokkal extrábbak is érnek. Múlt pénteken került megrendezésre a Freshers' Formal - a harrypotteres, taláros díszvacsora. Az év első alkalma csak gólyáknak szól, de a többi (minden szerdán) az egész college előtt nyitva: a formal ideje alatt lehet feliratkozni a következő hetire, akár vendéget is hozhat az ember, ha van elég hely, és a többi college-hoz képest nagy különbség, hogy (a karácsonyi mega-formal kivételével) ingyenes a móka. Nagy kíváncsisággal vártam, hogy mit prezentálnak nekem az angolok "extrán hűde finom" vacsoraként, és el kell ismernem, valóban kitettek magukért. (A menüt ld. a képen.) Az este a college sznobszobájában egy pohár pezsgővel indult, majd a szépruhás-taláros társaság átvonult az ebédlőbe. Mikor megérkezett a főasztal (tanárok és ifik), mindenki felállva fogadta őket, a közös imádság után pedig neki is állhattunk az előételnek. A menün mellékelt etikett szerint a formal ideje alatt hatalmas udvariatlanság elhagyni a termet, ha mégis muszáj, kimenetelkor és visszaérkezéskor a főasztal felé köteles meghajolni a bűnös. Az etikettől eltérő viselkedés egyébként 5-50 fontig terjedő büntetést is vonhat maga után! :) (A fotón Lizzel pózolunk talárban, akivel nagyon jóba lettem, irtó szimpatikus francia-angol keverék leányzó Belgiumból.)

Vasárnap este a hagyományos évi candlelit procession alkalmával lehetőség nyílt megcsodálni a sötét katedrálist. Ilyenkor egy csomó ember gyertyákkal felvonul a templomhoz, majd körbejárhat benne, és akár a gyönyörű hátsó kápolnában tartott áhítaton is részt vehet. A katedrális természetesen nappal és éjszaka egyaránt lenyűgöző, de engem a román ablakokon átszűrődő napfény jobban megfog, mint az érdeklődőkkel teletömött esti templom. Kedden egyébként meglátogattam a college istentiszteletét. Elvileg metodista liturgia szerint zajlik, de nekem kicsit túl hallelujázós volt, inkább maradok a vasárnapi alkalmaknál a katedrálisban, és nemcsak a díszlet (az épület és a Haydn-hangú kifiúk kórusa) miatt.

Tegnap este végre eljött a várva várt program: önkénteskedtem a Toastie Bar-ban! Ahogy már múltkor is írtam, ez a hetente kétszer kinyitó melegszendvicsbár, sokféle édes és sós finomsággal, melyeket a lelkes önkéntesek készítenek és árulnak a college közönségének. Én ezúttal a konyhában ügyködtem, a szigorú egészségügyi előírások pontos betartásával vágtam, kentem, rakosgattam az alapanyagokat. Ez persze nagyon testhezálló feladat, de szívesen leszek majd boltos (az több szocializációra ad lehetőséget...) és sütőlány is. Az is biztos, hogy előbb-utóbb rám jut a futó feladatköre: egy termosztáskával rohangálni a konyhának otthont adó 23-as ház és a főépületben lévő bolt között...

Lassan itt az ebédidő, ami az átaludt reggeli után jó hír! :) Utána irány a könyvtár - az előadó által vezetett túra a kulturális antropológia polcai között, meg persze olvasás egészen vacsoráig. A szombati nemzeti ünnepre nagy dolgokat tervezek, de erről majd a jövő heti posztban. Addig se feledjétek, hogy "workers have nothing to lose but their chains!" :)

A rengeteg szélén

Az "egyetemi rengeteg" kifejezés szerzői jogai kizárólag Marcit illetik, aki az oxfordiban bolyong, ám a metafora olyan találó, hogy keresve sem találhattam volna jobbat a durhami élet leírására. Remélem, hogy látom a fától az erdőt, de azt még nem tudom, hogy inkább lesz Négyszögletű Kerek vagy Tiltott Rengeteg, esetleg Százholdas Pagony. A képzavarokat félretéve: úton vagyunk a sűrűje felé.

Az elmúlt héten mind a hat tárgyam első előadásán túlestem, és lelkesen várom a folytatást. Úgy fest, a helyi természettudósokkal és fizikusokkal ellentétben engem nem a heti előadások, nem is a kétheti szemináriumok vagy a sokheti gyakorlatok fognak kifárasztani, sokkal inkább az otthoni olvasás, olvasás és olvasás. Ha az ember sikerrel vette az első akadályt, t.i. megkaparintotta a másik kétszáz elől a kincset érő könyvtári példányok egyikét, kezdődhet a móka... Hál' Istennek az eddig átrágott irodalmat nagyon élveztem, egyrészt, mert sokkal jobban értem, mint vártam, másrészt, mert irtó izgalmas.

A két kötelező szociológiai modul közül A társadalom felfedezése módszertani ismeretekre okít majd, megtanuljuk az akadémiai kutatás, elemzés és írás rejtelmeit. A szemináriumok három kutatási téma (a futballhuliganizmus, az éjszakai élet ipara és az internetes bűnözés) köré szerveződő gyakorlatok lesznek. A társadalom megértése a különféle szociológiai elméletekkel és gondolatokkal ismertet meg Marxtól a posztmodernitásig. A választott Bűn, deviancia és társadalom órákon a bűn és a kriminológia problémái kerülnek elő, izgalmas etikai kérdésekkel és aktuális témákkal (pl. családon belüli erőszak). A két kötelező antropológiai tárgy fedi a két fő irányzatot: az Emberek és kultúrák bevezetés a kulturális antropológiába (pl. néprajz, családi és a politikai rendszerek, hierarchia, globalizáció és diaszpóra), míg az Emberi eredet és diverzitás a biológiai vonatkozásokról szól. Lesz itt minden: evolúció, emberi alkalmazkodás, főemlősök, genetika, neandervölgyi, australopithecus és egyéb jó barátaink. Választott modulom, a Család a társadalmi rendszerben a rokonság antropológiai kérdését járja körül mind kulturális, mind biológiai szempontból.

Szerencsére azért úgy tűnik, hogy nemcsak a könyveim társaságát élvezhetem majd a következő hónapokban: első heti gátlásaimat kezdem leküzdeni és visszanyerni a szokásos formám kommunikáció terén. Főleg azokkal találom meg a közös hangot, akik kedvesen szólnak magyar vonatkozású élményeikről. Akár a Szimpla, akár a Szépművészeti Múzeum, vagy a történelmi tanulmányokból Nagy Imre neve emlékezetes, én értékelem, az iszapkatasztrófa után a családom hogylétéről való érdeklődést meg főleg. De a kedvencem mégis az a srác, akinek a nevemben lévő kipergetett R hang a "dobosztorrrta" világát juttatta eszébe, bár nálunk még nem is járt. Ausztriában találkozott a kifejezéssel, és nagyon szeretné megkóstolni. Ja, és persze az Eszterrrházy-torrrtát is... :) (A kiválasztódás másik irányba is működik: aki nem tudja, hogy mi Magyarország fővárosa vagy nincs információja egy bizonyos "magyar" nyelvről, az annyira nem lopja be magát a szívembe...)

A szemináriumok időpontjai csak ma derültek ki, kíváncsian várom a szaktársakkal való ismerkedést - a teletömött előadótermek nem kedveznek épp a személyes beszélgetéshez. Viszont tegnap bekukkantottam a szociológia tanszék által a nemzetközi elsősöknek szervezett kis ebédre, megnéztem magamnak pár német, egyiptomi és finn arcot, meg hírét vettem egy magyar lánynak, akivel épp elkerültük egymást. Nagy mázli, hogy a Josephine Butler College-ban tanuló leányzó neve nem Borcsa, hanem Dóri, így még emlékeztek is rá, és mivel a Facebook kiapadhatatlan információforrás, mára már randit is sikerült összehoznunk. Nagyon jófej és kedves hazánkfiáróllányáról van szó, aki Pestről egy év cambridge-i nyelvtanulást beiktatva került ide, hogy a terv szerint ENSZ-es emberi jogi karrierjére felkészüljön. Nyilván nagyon megörültünk egymásnak, úgyhogy immár még otthonosabban érzem magam a városban.

Legutóbb a John's leírásánál elfelejtettem megemlíteni egy nagyon érdekes tényt, amelyre irtó büszke itt mindenki (én is :), miszerint az egész Fairtrade mozgalom hazája ez a college. A fairtrade (méltányos kereskedelem) lényege, hogy a különböző, déli vidékekről származó, de ma már alapvető élelmiszernek számító árukat (főleg kávé, tea, banán) a termelőktől a szokásos leszorított helyett tisztességes áron veszik meg. A John's-ban hozták létre diákok az első ilyen kávézót, mely azóta is virágzik (ld. a fenti képet). De más vendéglátóipari egységek is megférnek mellette: a toastie bar, ahol hetente két este melegszendvicseket lehet kapni jutányos áron, és ahova már jelentkeztem is önkéntesnek (ez ugyanis itt az egyetlen mód, hogy alapanyagokból valami összetettebbet állítsak elő... :) Meg az alagsori bár (ugyanis a college egyik épületét finanszírozó Lady Cruddas csak azzal a kikötéssel adakozott, hogy a John's földjén sosem nyílik kocsma), szintén költségvetést kímélő hely (ld. a fentebbi képet). Tegnap este a Bailey Bar Tour keretében meglátogattuk az utca többi college-ának bárját is, mely főleg a Noé bárkája téma miatt volt szórakoztató. Itt nincs buli téma nélkül, ezúttal párosával kellett különböző állatoknak beöltözni, melyet mindenki nagyon komolyan vett. (A képen Henriettával, mint egerek.)

Végül pár szó a társaságokról, melyekhez csatlakoztam. Múltkor említettem a Union Society-t: pénteken sor került az első vitára az államilag oktatott diákok pozitív diszkriminációjának témakörében. Nagyon élveztem, szuper a vitakultúra, úgyhogy várom a többi estet is. A college-ban feliratkoztam a frizbicsapatba, de az első edzésen kiderült, hogy ez inkább a kétméteres, gyorsan futó és messzire dobó fiúk sportja, úgyhogy inkább maradok az úszásnál meg a táncnál (semmi extra, csak kis mozgás). Izgatottan várom a hírt a lovaspóló áráról is, még az is lehet, hogy egy alkalom belefér az évi beosztásba :) Ami pedig biztos: kocogni nemcsak a Duna, hanem a Wear partján is kellemes, még egy kis dimbbel meg dombbal megspékelve is.

Mára ennyi, mert még el kell szaladnom a könyvtárba, megérkezett egy kis holnapra elolvasandó devianciás irodalom. Aggodalomra semmi ok, láthatóan szófosásom van, és hamarosan újra jelentkezem!

A kis vörös talárt húz

Errefelé szép az ősz. Néhányszor beszürkült a világ, hullott a megszokott nyálkás eső, de általában vakító kék az ég, a Wear körüli fák pedig a Gellért-hegyet idéző színekben játszanak. A novemberi csípős, északi szelekre még várni kell, Durham nagyon barátságos arcát mutatja. Bizonyára az egyhetes intenzív identitásképző kúra eredménye is, hogy már most inkább sajátomnak érzem a várost, mint Oxfordot bármikor is. Több köszöntés üdvözölte a diákokat az észak-kelet angliai régióban, hangsúlyozva, hogy milyen különleges vidék is ez. Van benne valami - a durhami katedrális (mint megtudtam, a britek kedvenc épülete, a Facebook-on pedig több mint 4000 rajongója van! :) és Hadrianus fala határozza meg a hangulatot, de az itteni emberek kedves akcentusa is említésre méltó. (Az egyetem polgárai nem beszélik ezt a nyelvjárást, de a rendőr, tűzoltó, banki személyzet, takarítónéni igen, és azoknak, akik aggódtak, hogy érteni fogom-e: sokkal jobban, mint a többieket!)

Több gólyatárssal megtárgyaltuk, mennyire örülünk, hogy (pl. esetemben) akarattal vagy véletlen beosztás eredményeképpen a St John's College tagjai lettünk. Az egyetem legkisebb, 1909-ben alapított college-a kb. 350 undergrad és 50 postgrad diáknak ad otthont, de hozzá tartozik a Cranmer Hall nevű anglikán-metodista teológiai iskola is, kb. 100 tanulóval. A mérete miatt jelentkeztem ide, családias, barátságos helynek tűnt, de menet közben kicsit megijedtem, hogy egyházi indíttatása miatt (eredetileg teológusoknak hozták létre) valami erőltetett vallásosság is jellemzi. Hál' Istennek elvárásaim igen, de félelmeim nem igazolódtak be. A keresztény etoszt a diákok csak a college melegszívű közösségében érzékelik, de persze van lehetőség a hit gyakorlására is. A személyzet a takarítóktól a konyhás néniken és az igazgatón át a titkárságig nagyon segítőkész. De meg kell említenem a másodévesekből álló "ifiket" is, akik a gólyahét programjait szervezték, meg a JCR-t (Junior Common Room - a minden undergrad diákot magába foglaló diákönkormányzat), meg a bentlakó tutor-okat. Mindenkinek van egy saját tutor-a, egy olyan felnőtt, akihez bármikor fordulhat, aki személyesen felelős a pártfogolt testi-lelki jólétéért. Ma este lesz találkozó velük, de a csapatukból négyen helyben laknak, velük már megismerkedtünk. Ők felelnek a biztonságért is, de hívhatók vészhelyzetben bármikor, bárhonnan.

A college fizikai adottságai is kielégítenek minden igényt. (A kertről ld. az első képet.) A katedrális lábánál (az ablakomból látni a tornyot), a város közepében fekszik, minden negyed óra gyalog. A szobám két hatalmas ablaka miatt világos, tágas is, és a fontos helyek közül csak a mosoda esik kicsit messze tőle. Hatalmas meglepetésemre a menza kitűnő! Az angol konyhát elvből még mindig megvetem ugyan :), de az itteni koszt remek. Mindig hatalmas a választék, de ha épp nem tetszik a hatféle főételből egyik sem, még mindig ott a salátabár...

Seregnyi emberrel ismerkedtem össze az elmúlt héten, de remélem, hogy a gólyahét végeztével kicsit átalakul a barátkozási forma. Ez a műfaj (rengeteg emberrel felületesen beszélni) persze elengedhetetlen, de várom már a kevesebb emberrel való mélyebb eszmecseréket. Szerencsére az itteni felhozatal sokkal jobb a várakozásaimnál, előfordul persze borzalmasan öltözködő, kilónyi sminkben járó leányzó is, de nagyon vegyes a társaság, úgyhogy találtam már szimpatikus embereket. Ennek ellenére eléggé kívülállónak érzem magam. Ennek persze nyelvi okai is vannak, még a nemzetközi diákok is mind anyanyelvi szinten tudnak angolul, és bár engem tegnap ketten is írnek néztek, még nem vagyok biztos magamban. Ezért aztán a szokásosnál nehezebben kapcsolódom be a beszélgetésekbe. Meg persze itt a kulturális differencia is, egész egyszerűen máshogy működik az agyam, mint ezeknek az ifjaknak. De azért nem aggódom, lesznek itt is barátaim. :) A szobatársamat (a reggelizős képen balról a 2.) Henriettának hívják, Worcester-ben él egy farmon. Szinte tökéletes lakótárs, kedves, értelmes, jókat lehet vele beszélgetni, és még jól is öltözködik. De - ugyan csak egy évvel fiatalabb nálam - elég naiv, tapasztalatlan leánykának tűnik (persze, majd az egyetem megedzi...), úgyhogy igyekszem a legtürelmesebb Borcsát elővenni, eddig sikerrel :)

Vicces élményeim akadtak a nevemmel kapcsolatban. Az "I'm Ed/Tom/Ben/Liz/Katie/Monica" bemutatkozásra kapott választ a legtöbben udvarias "Pardon?"-nal fogadják, érdeklődve közelebb hajolnak és csodálkoznak. Már megtanultam, hogy b-o-r-c-h-a betűzéssel megértik a Borcsát, így ez szokott következni. A másik típus, még szórakoztatóbb, úgy tesz, mintha értené, és komolyan bólogat is hozzá. A college matriculation (ekkor a John's tagjaivá avattak bennünket, a kápolnában mindenkit név szerint kihívtak, aláírta a nagykönyvet és megkapta a talárját) előtt a JCR elnöke (egy harmadéves) kétségbeesve jött oda hozzám, hogy ne haragudjak, de hogy kell ezt a nevet mondani. A felolvasása előtt láthatóan nagyon izgult, de egész jól vette az akadályt. 

Ami az akadémiai menetet illeti, tegnap megtörtént a university matriculation is. Ez azt jelenti, hogy az összes elsőéves talárostul, hosszú sorokban bevonul a katedrálisba (ld. a képet), ott meghallgatja a díszes ruhába bújt  egyetemi és templomi főméltóságok beszédét (milyen jó az egyetem, milyen jók vagyunk mi, milyen fontos az egyén, milyen fontos a közösség), majd college-onként egy diák aláírja az egyetemi nagykönyvet. Eléggé harrypotteresen éreztem magam az ezeréves falak között, meg az is mosolyt csalt az arcomra, hogy a college-hoz visszatérve az egész pereputty az utcán üdvözölt bennünket, és a kis "katonazenekar" muzsikájára táncot lejtett nekünk Olaf, a John's aligátora.

   Egyébként sikeresen felvettem a tárgyaimat, 3 szociológiai (A társadalom felfedezése, A társadalom megértése, Bűn, deviancia és társadalom) és 3 antropológiai (Emberi eredet és diverzitás, Emberek és kultúrák, A család a társadalmi rendszerben) modult. Ma már elkezdődött a tanítás, de nekem csak holnap lesz az első előadásom, az akadémiai tutor-om tartja. A Freshers' Fair-ről, mely az egyetemi társaságok "piaca", a sokak által ajánlott Union Society-t választottam ki. Ez hetente szervez vitákat szakemberekkel, közéleti személyiségekkel, akik különböző politikai, etikai stb. kérdésekről cserélnek eszmét a diákok közönsége előtt. Ezen kívül a nebulók egymással is összeülnek néha vitatkozni. Úgy gondoltam, hogy a szigetország rengeteg gyengesége ellenére vitakultúra terén vezető helyen áll, úgyhogy ha már itt vagyok, ilyen módon is tanulok tőlük. A nyelvgyakorlásról nem is beszélve.

Hosszú lett ez az első jelentés, kicsit száraz is, de meg kellett valamivel alapozni az elkövetkező hónapok, évek szórakoztató és érdekes sztorijait: most már mindenki tudja, hol játszódnak majd. Izgatottan várom a holnapi első előadást, a hétköznapok beindulását és persze a karácsonyt.