Május 23-án indultam Billkeréket látogatni Angliába. Megtekintettem az aprócska brémai repteret, ahonnan a Ryanair szállított Stanstedre, ott pedig Oliver várt, hogy elfuvarozzon az Oxford-közeli Long Crendonba, ahol már pár éve élnek. Hétfő estig vendégeskedtem náluk, szuperül éreztem magam! Nagyokat beszélgettünk a szülőkkel meg Jann mostani au-pairjével, aki a rejtelmes nevű Réunionról érkezett. Egész mostanáig nem tudtam, hogy ez egy földrajzi név, az út előtt azonban felkészültem, mégse maradjak szégyenben Melody előtt. Réunion sziget Madagaszkár és Mauritius szomszédságában az Indiai-óceánon (vagy -ban?), Franciaország ún. tengeren túli megyéje. Így tehát Melody is EU-s állampolgár, Lyonban tanul német és angol fordítást, az egyetemi "külföldi félévet" tölti most Jannéknál. Boldog, hogy náluk otthon németül társaloghat, bár állítólag azzal se áll rosszabbul, mint az angollal, amelyet tökéletesen beszél. Nagyon jófej, kedves csajszi, örülök, hogy megismertem. Az egyik Long Crendon-i napon Ralu és Andrei is átjöttek Oxfordból, velük külön öröm volt találkozni és nagyot beszélgetni. Ugyan ők a nyarat is Angliába töltik, ősszel hazaköltöznek Nagyváradra, úgyhogy attól kezdve bármikor átugorhatunk egymáshoz akár egy-egy hétvégére is! Jann pedig (a képen az eddigi 9 au-pairje közül kettővel...) továbbra is kedves, vidám és magabiztos, ügyesen zongorázik és kórusban énekel, és persze egyre nagyobb, max. két év, és utolér :)
Mielőtt megérkeztünk volna Goethe és Schiller városába, útba ejtettük Buchenwaldot is. Apró utacskán haladtunk a dombtetőig, ahol a koncentrációs tábor működött, nyomasztóan csinos és ápolt falucskák között. A felszabadulás után az amerikaiak felhozták Weimar lakosságát a szinte kőhajításnyira álló táborba, melyről korábban állítólag nem tudtak semmit. Hatalmas területről van szó, itt látható a "Jedem das Seine" (mindenkinek a magáét) feliratú kapu, az egykori munkatábor területén pedig rengeteg külön emlékmű: roma és bolgár, homoszexuális és jehovista áldozatoknak, nőknek, lengyeleknek, szovjet és amerikai hadifoglyoknak... Kertész Imre mellett kivégzése előtt egy ideig itt raboskodott Dietrich Bonhoeffer is. A buchenwaldi múzeumban megtudtuk, hogy az itt kegyetlenkedő náci tisztek és orvosok az ötvenes évek elejétől nagyrészt teljes szabadságban, szakmájuk gyakorolva élhettek tovább. 1945 és '50 között a szovjetek használták "különleges táborként" a már kialakított infrastruktúrát. Ágicával pár nappal később nagyot beszélgettünk Buchenwaldról - itt most csak hadd ajánljak figyelmetekbe egy szerintem nagyon fontos magyar blogot. Ha valami, ennek a végigolvasása hozzátartozik a 70. évfordulóhoz. (Balra a roma és szinti emlékmű.)
Weimar - nyomasztó múltja ellenére - fantasztikus hangulatú, virágzó városka. Rengeteg ember, sok-sok diák az utcákon, ottlétünkkor még valami kórusverseny résztvevői is ellepték a tereket, nagyokat énekeltek a járókelők örömére. Láttuk Goethe és Schiller szobrát, a Bauhaus múzeumot (míg a nácik meg nem érkeztek, Gropius és Moholy-Nagy is Weimart preferálta...), ettünk türingiai gombóckákat a Fekete Medvéhez címzett fogadóban, kívülről az előbb említett nagy költők házát (házait) is megnéztük, megcsodáltuk az (itt is) Liszt Ferencről elnevezett zeneakadémia bejáratát, és közben gondoltunk persze túránk főszereplőjére, Bachra is (aki itt ült életében egyetlen egyszer börtönben... - ld. a filmet). Weimar után még keletebbre vettük az irányt, de mielőtt megérkeztünk volna Lipcsébe, még a naumburgi dómot is útba ejtettük. A csodálatos szobrok még mindig csodálatosak, jobbra a képen Reglindis és Hermann - Ágica szerint gonoszan mosolyog a nő, engem az ő kedvence, a gyönyörű Uta borzongatott inkább. Az viszont biztos, hogy az épület csodás, úgyhogy kellően ihletetten érkeztünk Lipcsébe, ahol némi bolyongás után meg is leltük a Tamás-templomtól köpésre álló hotelünket.
Lipcse az elmúlt 35 évben - mióta Ágica nem látta - persze hatalmas átalakuláson ment keresztül. Itt is nyüzsög a nép meg a diáksereg, de Bach templomai és Goethe kocsmái sértetlenül állnak a helyükön. Lipcsében is a Bach-múzeumba vezetett első utunk, mely még az eisenachit is felülmúlta: rengeteget tudtunk meg Bach felmenőiről (első ismert őse, Veit, a 16. században evangélikus hite miatt kényszerül elmenekülni Magyarországról!) és leszármazottairól is. Kiállítottak egy orgonát, melyen játszott, s egy családi ládikót is - kedvencem mégis az a szoba volt, ahol iPadek és fülhallgatók segítségével Bach összes művei közül válogathattunk, s míg a képernyőn megjelent pár infó a műről, a látogató elmerülhetett a zenében... A Nikolaikirche-t (mely a fal leomlása előtti ún. "hétfői tüntetések" miatt is nevezetes) sajnos csak kívülről láttuk, viszont be tudtunk kukkantani az Auerbachs Kellerbe, ahol Goethe is sokat üldögélt, és ahol - a nagy költő és egy még korábbi legenda szerint - Faust és Mephisto is jártak. Alaposan megnéztük viszont a Tamás-templomot, a vasárnapi istentisztelet elején meghallgattuk orgonáit, emlékeztünk Bachra sírjánál és a templom előtti szobránál.
