Nagymama kismadara újra repül

Sokan tudjátok, milyen szorongással készülődtem a brémai útra, hirtelen jött a nagy lehetőség, s bár tudtam, milyen jó helyre jövök, izgultam nagyon. Március 10-én indult a Jeszenszky IC a Keletiből (ezúton is köszönöm Édesanya és Slemi hajnali díszkíséretét!), Drezdáig még kellemes útitársam is akadt egy német földön szerencsét próbáló gyógyszerészfiú személyében. Hamburgban már várt Dávid és Johannes, Brémában pedig Ágica, finom szűzpecsenyével, a bicikli a ház előtt előkészítve, a finom ágyikó megvetve, tulipánok a kisasztalon.

Ez az első hét még nagyrészt ismerkedéssel telt: Dávid többször is vezetgetett a városban, az első néhány meleg napot kihasználva üldögéltünk a Weser-parton, megnéztem újra a muzsikusok szobrát, felkerestük a potenciális nyelviskolákat (egyelőre sikertelenül, jövő héten kell a megfelelő időpontokban próbálkozni, amikor fogadják a látogatókat), és jártunk boltban és piacon bevásárolni is (itt minden oly finom!). Péntek este még Johannes színházát is meglátogattuk: A bolygó hollandi utolsó előadását láttuk, Wagnert enyhítő, megfelelően ironikus rendezésben, vaskeresztes-tetkós zombik jöttek ki a hollandi hajójából - élveztem a műsort.

Johannes kíséretében jutottam el először "munkahelyemre", a templomi kávézóba (jobbra a templom). Itt megismerkedtem a nagyon jófej lelkésszel és még néhány emberrel, akik mind szívesen fogadtak. El is kezdtem gyakorolni a vendégek kiszolgálását: nagyon menő ez a kis kávézó, szerdán, csütörtökön és vasárnapon kívül még a Werder Bremen meccsei alatt is kinyit, ekkor szokott a legtöbb vendég jönni! Ottlétem alatt sor került a gyülekezeti házban egy tíz év körüli gyerekeknek tartott foglalkozásra is, amelyet szintén nagyon élveztem. Az idei téma a háború és béke, a gyerekek lerajzolták a háborút, majd bizonyos Lars vezetésével beszélgettek róla. Mi a háború, miért van, milyen konkrét háborúkról tudnak - végül persze a II. világháború lett a fő téma, és nagyon tetszett, amilyen intelligens, érzékeny válaszokat kaptak a gyerekek (egyébként nagyon okos) kérdéseikre. Nem volt fölösleges fegyelmezés, a gyerekek mégis végig figyeltek erre a nehéz témára; nem hárították a kérdéseiket, hanem az ő nyelvükön, de egyenesen és értelmüket kétségbe nem vonva válaszolták meg őket.

Ágicával egyelőre magyarul beszélgetünk nagyokat, de amikor nem hallja, azért német szó is elhagyja a számat! A gyerekfoglalkozáson pl. szinte mindent értettem, de amikor felnőttek gyorsan és bonyolultan társalognak, az keményebb dió. Szerencsére, ahogy már ezt is szerintem mindenki tudja, már tényleg csak a német nyomaszt kicsit: kedden kiderült, hogy felvettek ösztöndíjjal a CEU-s kisebbségpolitika (Nationalism Studies) mesterszakra, úgyhogy nagy a megkönnyebbülés meg a boldogság. Ráadásul már alig két hét múlva érkezik Slemi, a Tatabányára látogató Dávid és Johannes hozza a csomagtartóban, akkor lesz csak nagy örömködés. Drukkoljatok továbbra is a némethez, írjatok a Savanyúföld utca 13.-ba levelet, és vigyázzatok magatokra!