"Hűvös arany szél lobog"

Bizony, kifogytam a költői képekből, kénytelen vagyok Radnótihoz fordulni. Naptára októberi versszaka tökéletesen leírja (többek között) a durhami klímát (is). A Wear körüli fák egyre aranyabbak és vörösebbek (a malom mellett egyébként a város híres hajója, a Prince Bishop fordul meg éppen, az első héten mi is tettünk vele egy kört), a szél pedig nemcsak hűvös, hanem téliesen hideg. El is jött a pillanat, hogy a brit szokások elleni minden megvetésemet félretéve én is befizessek egy tüzes alvótársra: immár minden éjjel velem hál Frici Buendía, a melegvizes palack! A kedves Frici nevet Julcsitól kapta, de nem hagyhattam figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy igazi tüzes, latin férfiúról van szó.

Working men of all countries, unite!" - olvastam volna a kis fekete könyvecske utolsó mondatát múlt hét végén, ha eljutottam volna odáig. Azonban nemcsak a német-, az angoltudásom sem elég kifinomult, ha Jane Austen-t kibogarászom is, Marx már túl nagy falatnak bizonyult. Magyarul azonban faltam a Kiáltványt, és még a borzasztó előadás sem tántoríthatott el, izgat a téma továbbra is. A szövegekkel való küzdelmet is kitartóan folytatom, akadémiai tutor-om is biztatott az ügyben. A hölgy egyébként a bűnös modul szuper előadója, és már az első szemináriumot is megtartotta. Ezekre az alkalmakra majd egy-egy párnak kell alaposan felkészülnie az aznapi témából, mi a "moral panics" jelenségről fogunk beszélni. A média általi pánikkeltés, az ebből adódó - ha nem is alaptalan, de eltúlzott - társadalmi félelem témáját az engem izgató magyarországi cigánykérdés irányából is meg lehet közelíteni, s érdeklődésemről hallva a tutor néni lelkesen unszolt erre a megoldásra. Alig várom! :) Hasonló aktivitás igényeltetik az egyébként szörnyen unalmas előadásairól elhíresült módszertani tárgy, A társadalom felfedezése szemináriumaihoz is. Az első projekt során négy másik lánnyal karöltve kell futballhuligánokat vizsgálgatnunk, eseménydús pubos terepmunkának ígérkezik a dolog.

Az izgalmas, de fárasztó szakmai kalandok végeztével nagyon jó érzés hazajönni a college-ba. Relatív persze, hogy mit nevez az ember otthonnak, illetve hogy bizonyos helyek és helyzetek a ranglétra hányadik fokán állnak - nyilván semmi nem érhet fel az Erzsébet körút magasságába, ez nem is kérdés, de mégis... Mikor a kietlen előadótermekből hazajön ide az ember, a sok ismeretlen kolléga közül családba érkezik. Ahogy azt már múltkor is beharangoztam, a famíliában a magyar nemzeti ünnep sem maradt megemlékezetlenül, pogácsát és töki pompost tálaltam az összegyűlt kis seregnek. Az akció nem egészen a terv szerint haladt, többszöri konyhaváltásra, illetve a felszerelés teljes hiánya miatt igencsak kreatív eszközhasználatra kényszerültem. (Nem ajánlom senkinek, hogy kenőkéssel szeljen lilahagymát vagy forró vízzel fertőtlenített, hűtőből elemelt fiókban dagasszon kelt tésztát, nem annyira emelkedett főzésélmény... :) Az eredmény sem lett épp Borcsa-sztenderd, de a türelmes közönség (ld. a képet) lelkesen befalta, és míg én a konyhában küzdöttem az elemekkel, állítólag nagyon jót beszélgettek, úgyhogy all in all pozitív a mérleg.

Hirtelen elhatározással újabb sportos tevékenységbe vetettem bele magam. Furcsa lett volna, ha a rengeteg közösségépítő csapatjáték közül egyben sem veszek részt, és végül is sikerült kiválasztani a legtökéletesebbet: cox leszek! :) Aki tudja, mi az, kap egy fairtrade csokit, de azért elárulom a műveletleneknek is: a cox az evezős hajó végében üldögélő mentőmellényes kis alak, aki a partról nézve semmit nem csinál, csak kegyetlenül kiabál a szerencsétlen legénységgel (pedig milyen keményen húzzák!). Kicsit pontosabban a cox a hajó szeme, aki ugyan valóban semmi fizikai terhelésnek nincs kitéve (a hőmérsékletet kivéve), viszont minden felelősség az övé, továbbítja a parton haladó edző utasításait, figyel a veszélyekre, átkormányozza a hajót Európa legkeskenyebb átevezhető hídja, az Elvet Bridge pillérei között, levezényli a megfordulást, meg a hajó vízre helyezését és kiemelését is. Ő az agy. Mondom, nekem való szerep! :) És az is számít, hogy elég könnyű vagyok, a dögnehéz lélekvesztőt hajtó négy leányzó is elbír velem. Eddig szerencsére még csak a partról szemléltem leendő csapatomat, de hamarosan vízre szállok, és akkor aztán lesz nemulass!

Az olyan hétköznapi eseményekről, mint az újabb formal, csak pár szóban emlékezem meg: tegnap is irtó harrypotteres volt, utána azt hittem, kipukkadok, ráadásul ezúttal még egy üveg chilei chardonnay-t is sikerült beszerezni. Arról nem beszélve, hogy most ugyan a pezsgős kezdet elmaradt, a desszert után sajttál várta a népeket a sznobszobában - mondanom sem kell, legyőztem a kipukkadós érzést... (A képen mellettem egy szimpatikus pszichológustanonc, a walesi Mei. A szobatársamhoz hasonlóan az ő szülei is farmerek, marhát és birkát tenyésztenek levágásra. Érdekes, hogy mekkora az eltérés Kelet- és Nyugat-Európa között a mezőgazdaság megítélésében, társadalmi rangjában, anyagi lehetőségeiben stb.) Szintén rutinná kezd válni a Toastie Bar, olyannyira, hogy ezúttal fotót sem felejtettem el készíttetni a munkáról. A hozzávalók gazdag választéka ugyan sajnos nem látszik, de Katie igen - ő a neve ellenére német, és elképesztő egy csajszi. Nagyon kedves és visszahúzódó, s csak fáradhatatlan kérdezősködés hatására említi meg az olyan apró részleteket, mint hogy élete első 12 évét a nyugat-afrikai, polgárháborús Guinea-ban töltötte misszionárius szüleivel, és a Németországba való hazatérés okozta kultúrsokk annyira megviselte, hogy 15 évesen rögtön tovább is állt Angliába. Egyébként politikát, teológiát és arabot tanul, a Közel-Kelet nagyon vonzza, végül ott akar majd kikötni, bár otthon, saját bevallása szerint, sehol nem érzi magát.

Már megint annyi mindenről írtam, és sok mindenről nem, a szóból - tartok tőle - sosem fogok kifogyni. Vár az ártatlanság vélelme, este pedig tervezek elmenni a college amatőr kórusának próbájára, sőt, a hajléktalanokat etető önkénteskedésre is most kell jelentkezni... Legközelebb novemberben! (Ugye észrevettétek, hogy a november, az már a karácsony előtti hónap?! Mert itt már mindenki észrevette, a rénszarvasok még a sütőtököket is elnyomják. Úgyhogy van remény, hogy egyszer hazajutok! :)

Fától fáig

Slemi azt mondta, hogy nagyon "költői" a blogom, és ami az illeti, valóban. Hiába, ha én (!) túl a bioszvizsgán (!) a mitózisról és a meiózisról, a DNS bázisairól meg a kromoszómák feltérképezéséről tanulok, valamivel kompenzálni is kell - legalább itt szabadjára engedem az irodalmi Borcsát. :) Hál' Istennek azért annyira nem érzem magam elveszettnek, mint a lovait kereső kisfiú Kányádinál, de a durhami élet felvette a ritmust: előadásról előadásra olvasni, mikor megvolt az aheti, már keresni is elő a listát, irány a könyvtár, beszerezni a jövő hétre valókat. Egyrészt úgy érzem, sokkal szorgalmasabb vagyok az átlagnál (a családos tárgy előadásán kiderült, hogy a többiek egy mukkot nem értenek nemcsak a kettős hélixből, de még a domináns-recesszív öröklődésről sem hallottak... pedig én arra olvasás nélkül is emlékeztem), másrészt viszont annyi idő elmegy tanulás nélkül, hogy mindig kicsit szégyenkezem magamban. Azért nagyon igyekszem!

Lassan kiderül az összes modul szemináriumainak és gyakorlatainak időpontja, az elsőn pedig már át is estem tegnap. A társadalom megértése kiscsoportos foglalkozását egy doktorandusz leányzó vezeti ügyesen, a csapatot pedig - az egyetemi és college-i szomorú arányt reprezentálva - 14 lány és 2 fiú alkotja. Két hét múlva már Marx-szal foglalkozunk majd, de előbb az előadást kell róla meghallgatni. Alig várom, hogy a befejezzem a holnapra elolvasandó irodalmat a bűn társadalmi szerkezetéről, és nekiállhassak a halom tetején pihenő kis, fekete könyvnek, címlapján vérvörös felirattal: Workers have nothing to lose but their chains.  (A proletárok csak  a láncaikat veszíthetik.) Nagyon izgi! :)

Azért persze a könyvtári élményeknél még sokkal extrábbak is érnek. Múlt pénteken került megrendezésre a Freshers' Formal - a harrypotteres, taláros díszvacsora. Az év első alkalma csak gólyáknak szól, de a többi (minden szerdán) az egész college előtt nyitva: a formal ideje alatt lehet feliratkozni a következő hetire, akár vendéget is hozhat az ember, ha van elég hely, és a többi college-hoz képest nagy különbség, hogy (a karácsonyi mega-formal kivételével) ingyenes a móka. Nagy kíváncsisággal vártam, hogy mit prezentálnak nekem az angolok "extrán hűde finom" vacsoraként, és el kell ismernem, valóban kitettek magukért. (A menüt ld. a képen.) Az este a college sznobszobájában egy pohár pezsgővel indult, majd a szépruhás-taláros társaság átvonult az ebédlőbe. Mikor megérkezett a főasztal (tanárok és ifik), mindenki felállva fogadta őket, a közös imádság után pedig neki is állhattunk az előételnek. A menün mellékelt etikett szerint a formal ideje alatt hatalmas udvariatlanság elhagyni a termet, ha mégis muszáj, kimenetelkor és visszaérkezéskor a főasztal felé köteles meghajolni a bűnös. Az etikettől eltérő viselkedés egyébként 5-50 fontig terjedő büntetést is vonhat maga után! :) (A fotón Lizzel pózolunk talárban, akivel nagyon jóba lettem, irtó szimpatikus francia-angol keverék leányzó Belgiumból.)

Vasárnap este a hagyományos évi candlelit procession alkalmával lehetőség nyílt megcsodálni a sötét katedrálist. Ilyenkor egy csomó ember gyertyákkal felvonul a templomhoz, majd körbejárhat benne, és akár a gyönyörű hátsó kápolnában tartott áhítaton is részt vehet. A katedrális természetesen nappal és éjszaka egyaránt lenyűgöző, de engem a román ablakokon átszűrődő napfény jobban megfog, mint az érdeklődőkkel teletömött esti templom. Kedden egyébként meglátogattam a college istentiszteletét. Elvileg metodista liturgia szerint zajlik, de nekem kicsit túl hallelujázós volt, inkább maradok a vasárnapi alkalmaknál a katedrálisban, és nemcsak a díszlet (az épület és a Haydn-hangú kifiúk kórusa) miatt.

Tegnap este végre eljött a várva várt program: önkénteskedtem a Toastie Bar-ban! Ahogy már múltkor is írtam, ez a hetente kétszer kinyitó melegszendvicsbár, sokféle édes és sós finomsággal, melyeket a lelkes önkéntesek készítenek és árulnak a college közönségének. Én ezúttal a konyhában ügyködtem, a szigorú egészségügyi előírások pontos betartásával vágtam, kentem, rakosgattam az alapanyagokat. Ez persze nagyon testhezálló feladat, de szívesen leszek majd boltos (az több szocializációra ad lehetőséget...) és sütőlány is. Az is biztos, hogy előbb-utóbb rám jut a futó feladatköre: egy termosztáskával rohangálni a konyhának otthont adó 23-as ház és a főépületben lévő bolt között...

Lassan itt az ebédidő, ami az átaludt reggeli után jó hír! :) Utána irány a könyvtár - az előadó által vezetett túra a kulturális antropológia polcai között, meg persze olvasás egészen vacsoráig. A szombati nemzeti ünnepre nagy dolgokat tervezek, de erről majd a jövő heti posztban. Addig se feledjétek, hogy "workers have nothing to lose but their chains!" :)

A rengeteg szélén

Az "egyetemi rengeteg" kifejezés szerzői jogai kizárólag Marcit illetik, aki az oxfordiban bolyong, ám a metafora olyan találó, hogy keresve sem találhattam volna jobbat a durhami élet leírására. Remélem, hogy látom a fától az erdőt, de azt még nem tudom, hogy inkább lesz Négyszögletű Kerek vagy Tiltott Rengeteg, esetleg Százholdas Pagony. A képzavarokat félretéve: úton vagyunk a sűrűje felé.

Az elmúlt héten mind a hat tárgyam első előadásán túlestem, és lelkesen várom a folytatást. Úgy fest, a helyi természettudósokkal és fizikusokkal ellentétben engem nem a heti előadások, nem is a kétheti szemináriumok vagy a sokheti gyakorlatok fognak kifárasztani, sokkal inkább az otthoni olvasás, olvasás és olvasás. Ha az ember sikerrel vette az első akadályt, t.i. megkaparintotta a másik kétszáz elől a kincset érő könyvtári példányok egyikét, kezdődhet a móka... Hál' Istennek az eddig átrágott irodalmat nagyon élveztem, egyrészt, mert sokkal jobban értem, mint vártam, másrészt, mert irtó izgalmas.

A két kötelező szociológiai modul közül A társadalom felfedezése módszertani ismeretekre okít majd, megtanuljuk az akadémiai kutatás, elemzés és írás rejtelmeit. A szemináriumok három kutatási téma (a futballhuliganizmus, az éjszakai élet ipara és az internetes bűnözés) köré szerveződő gyakorlatok lesznek. A társadalom megértése a különféle szociológiai elméletekkel és gondolatokkal ismertet meg Marxtól a posztmodernitásig. A választott Bűn, deviancia és társadalom órákon a bűn és a kriminológia problémái kerülnek elő, izgalmas etikai kérdésekkel és aktuális témákkal (pl. családon belüli erőszak). A két kötelező antropológiai tárgy fedi a két fő irányzatot: az Emberek és kultúrák bevezetés a kulturális antropológiába (pl. néprajz, családi és a politikai rendszerek, hierarchia, globalizáció és diaszpóra), míg az Emberi eredet és diverzitás a biológiai vonatkozásokról szól. Lesz itt minden: evolúció, emberi alkalmazkodás, főemlősök, genetika, neandervölgyi, australopithecus és egyéb jó barátaink. Választott modulom, a Család a társadalmi rendszerben a rokonság antropológiai kérdését járja körül mind kulturális, mind biológiai szempontból.

Szerencsére azért úgy tűnik, hogy nemcsak a könyveim társaságát élvezhetem majd a következő hónapokban: első heti gátlásaimat kezdem leküzdeni és visszanyerni a szokásos formám kommunikáció terén. Főleg azokkal találom meg a közös hangot, akik kedvesen szólnak magyar vonatkozású élményeikről. Akár a Szimpla, akár a Szépművészeti Múzeum, vagy a történelmi tanulmányokból Nagy Imre neve emlékezetes, én értékelem, az iszapkatasztrófa után a családom hogylétéről való érdeklődést meg főleg. De a kedvencem mégis az a srác, akinek a nevemben lévő kipergetett R hang a "dobosztorrrta" világát juttatta eszébe, bár nálunk még nem is járt. Ausztriában találkozott a kifejezéssel, és nagyon szeretné megkóstolni. Ja, és persze az Eszterrrházy-torrrtát is... :) (A kiválasztódás másik irányba is működik: aki nem tudja, hogy mi Magyarország fővárosa vagy nincs információja egy bizonyos "magyar" nyelvről, az annyira nem lopja be magát a szívembe...)

A szemináriumok időpontjai csak ma derültek ki, kíváncsian várom a szaktársakkal való ismerkedést - a teletömött előadótermek nem kedveznek épp a személyes beszélgetéshez. Viszont tegnap bekukkantottam a szociológia tanszék által a nemzetközi elsősöknek szervezett kis ebédre, megnéztem magamnak pár német, egyiptomi és finn arcot, meg hírét vettem egy magyar lánynak, akivel épp elkerültük egymást. Nagy mázli, hogy a Josephine Butler College-ban tanuló leányzó neve nem Borcsa, hanem Dóri, így még emlékeztek is rá, és mivel a Facebook kiapadhatatlan információforrás, mára már randit is sikerült összehoznunk. Nagyon jófej és kedves hazánkfiáróllányáról van szó, aki Pestről egy év cambridge-i nyelvtanulást beiktatva került ide, hogy a terv szerint ENSZ-es emberi jogi karrierjére felkészüljön. Nyilván nagyon megörültünk egymásnak, úgyhogy immár még otthonosabban érzem magam a városban.

Legutóbb a John's leírásánál elfelejtettem megemlíteni egy nagyon érdekes tényt, amelyre irtó büszke itt mindenki (én is :), miszerint az egész Fairtrade mozgalom hazája ez a college. A fairtrade (méltányos kereskedelem) lényege, hogy a különböző, déli vidékekről származó, de ma már alapvető élelmiszernek számító árukat (főleg kávé, tea, banán) a termelőktől a szokásos leszorított helyett tisztességes áron veszik meg. A John's-ban hozták létre diákok az első ilyen kávézót, mely azóta is virágzik (ld. a fenti képet). De más vendéglátóipari egységek is megférnek mellette: a toastie bar, ahol hetente két este melegszendvicseket lehet kapni jutányos áron, és ahova már jelentkeztem is önkéntesnek (ez ugyanis itt az egyetlen mód, hogy alapanyagokból valami összetettebbet állítsak elő... :) Meg az alagsori bár (ugyanis a college egyik épületét finanszírozó Lady Cruddas csak azzal a kikötéssel adakozott, hogy a John's földjén sosem nyílik kocsma), szintén költségvetést kímélő hely (ld. a fentebbi képet). Tegnap este a Bailey Bar Tour keretében meglátogattuk az utca többi college-ának bárját is, mely főleg a Noé bárkája téma miatt volt szórakoztató. Itt nincs buli téma nélkül, ezúttal párosával kellett különböző állatoknak beöltözni, melyet mindenki nagyon komolyan vett. (A képen Henriettával, mint egerek.)

Végül pár szó a társaságokról, melyekhez csatlakoztam. Múltkor említettem a Union Society-t: pénteken sor került az első vitára az államilag oktatott diákok pozitív diszkriminációjának témakörében. Nagyon élveztem, szuper a vitakultúra, úgyhogy várom a többi estet is. A college-ban feliratkoztam a frizbicsapatba, de az első edzésen kiderült, hogy ez inkább a kétméteres, gyorsan futó és messzire dobó fiúk sportja, úgyhogy inkább maradok az úszásnál meg a táncnál (semmi extra, csak kis mozgás). Izgatottan várom a hírt a lovaspóló áráról is, még az is lehet, hogy egy alkalom belefér az évi beosztásba :) Ami pedig biztos: kocogni nemcsak a Duna, hanem a Wear partján is kellemes, még egy kis dimbbel meg dombbal megspékelve is.

Mára ennyi, mert még el kell szaladnom a könyvtárba, megérkezett egy kis holnapra elolvasandó devianciás irodalom. Aggodalomra semmi ok, láthatóan szófosásom van, és hamarosan újra jelentkezem!

A kis vörös talárt húz

Errefelé szép az ősz. Néhányszor beszürkült a világ, hullott a megszokott nyálkás eső, de általában vakító kék az ég, a Wear körüli fák pedig a Gellért-hegyet idéző színekben játszanak. A novemberi csípős, északi szelekre még várni kell, Durham nagyon barátságos arcát mutatja. Bizonyára az egyhetes intenzív identitásképző kúra eredménye is, hogy már most inkább sajátomnak érzem a várost, mint Oxfordot bármikor is. Több köszöntés üdvözölte a diákokat az észak-kelet angliai régióban, hangsúlyozva, hogy milyen különleges vidék is ez. Van benne valami - a durhami katedrális (mint megtudtam, a britek kedvenc épülete, a Facebook-on pedig több mint 4000 rajongója van! :) és Hadrianus fala határozza meg a hangulatot, de az itteni emberek kedves akcentusa is említésre méltó. (Az egyetem polgárai nem beszélik ezt a nyelvjárást, de a rendőr, tűzoltó, banki személyzet, takarítónéni igen, és azoknak, akik aggódtak, hogy érteni fogom-e: sokkal jobban, mint a többieket!)

Több gólyatárssal megtárgyaltuk, mennyire örülünk, hogy (pl. esetemben) akarattal vagy véletlen beosztás eredményeképpen a St John's College tagjai lettünk. Az egyetem legkisebb, 1909-ben alapított college-a kb. 350 undergrad és 50 postgrad diáknak ad otthont, de hozzá tartozik a Cranmer Hall nevű anglikán-metodista teológiai iskola is, kb. 100 tanulóval. A mérete miatt jelentkeztem ide, családias, barátságos helynek tűnt, de menet közben kicsit megijedtem, hogy egyházi indíttatása miatt (eredetileg teológusoknak hozták létre) valami erőltetett vallásosság is jellemzi. Hál' Istennek elvárásaim igen, de félelmeim nem igazolódtak be. A keresztény etoszt a diákok csak a college melegszívű közösségében érzékelik, de persze van lehetőség a hit gyakorlására is. A személyzet a takarítóktól a konyhás néniken és az igazgatón át a titkárságig nagyon segítőkész. De meg kell említenem a másodévesekből álló "ifiket" is, akik a gólyahét programjait szervezték, meg a JCR-t (Junior Common Room - a minden undergrad diákot magába foglaló diákönkormányzat), meg a bentlakó tutor-okat. Mindenkinek van egy saját tutor-a, egy olyan felnőtt, akihez bármikor fordulhat, aki személyesen felelős a pártfogolt testi-lelki jólétéért. Ma este lesz találkozó velük, de a csapatukból négyen helyben laknak, velük már megismerkedtünk. Ők felelnek a biztonságért is, de hívhatók vészhelyzetben bármikor, bárhonnan.

A college fizikai adottságai is kielégítenek minden igényt. (A kertről ld. az első képet.) A katedrális lábánál (az ablakomból látni a tornyot), a város közepében fekszik, minden negyed óra gyalog. A szobám két hatalmas ablaka miatt világos, tágas is, és a fontos helyek közül csak a mosoda esik kicsit messze tőle. Hatalmas meglepetésemre a menza kitűnő! Az angol konyhát elvből még mindig megvetem ugyan :), de az itteni koszt remek. Mindig hatalmas a választék, de ha épp nem tetszik a hatféle főételből egyik sem, még mindig ott a salátabár...

Seregnyi emberrel ismerkedtem össze az elmúlt héten, de remélem, hogy a gólyahét végeztével kicsit átalakul a barátkozási forma. Ez a műfaj (rengeteg emberrel felületesen beszélni) persze elengedhetetlen, de várom már a kevesebb emberrel való mélyebb eszmecseréket. Szerencsére az itteni felhozatal sokkal jobb a várakozásaimnál, előfordul persze borzalmasan öltözködő, kilónyi sminkben járó leányzó is, de nagyon vegyes a társaság, úgyhogy találtam már szimpatikus embereket. Ennek ellenére eléggé kívülállónak érzem magam. Ennek persze nyelvi okai is vannak, még a nemzetközi diákok is mind anyanyelvi szinten tudnak angolul, és bár engem tegnap ketten is írnek néztek, még nem vagyok biztos magamban. Ezért aztán a szokásosnál nehezebben kapcsolódom be a beszélgetésekbe. Meg persze itt a kulturális differencia is, egész egyszerűen máshogy működik az agyam, mint ezeknek az ifjaknak. De azért nem aggódom, lesznek itt is barátaim. :) A szobatársamat (a reggelizős képen balról a 2.) Henriettának hívják, Worcester-ben él egy farmon. Szinte tökéletes lakótárs, kedves, értelmes, jókat lehet vele beszélgetni, és még jól is öltözködik. De - ugyan csak egy évvel fiatalabb nálam - elég naiv, tapasztalatlan leánykának tűnik (persze, majd az egyetem megedzi...), úgyhogy igyekszem a legtürelmesebb Borcsát elővenni, eddig sikerrel :)

Vicces élményeim akadtak a nevemmel kapcsolatban. Az "I'm Ed/Tom/Ben/Liz/Katie/Monica" bemutatkozásra kapott választ a legtöbben udvarias "Pardon?"-nal fogadják, érdeklődve közelebb hajolnak és csodálkoznak. Már megtanultam, hogy b-o-r-c-h-a betűzéssel megértik a Borcsát, így ez szokott következni. A másik típus, még szórakoztatóbb, úgy tesz, mintha értené, és komolyan bólogat is hozzá. A college matriculation (ekkor a John's tagjaivá avattak bennünket, a kápolnában mindenkit név szerint kihívtak, aláírta a nagykönyvet és megkapta a talárját) előtt a JCR elnöke (egy harmadéves) kétségbeesve jött oda hozzám, hogy ne haragudjak, de hogy kell ezt a nevet mondani. A felolvasása előtt láthatóan nagyon izgult, de egész jól vette az akadályt. 

Ami az akadémiai menetet illeti, tegnap megtörtént a university matriculation is. Ez azt jelenti, hogy az összes elsőéves talárostul, hosszú sorokban bevonul a katedrálisba (ld. a képet), ott meghallgatja a díszes ruhába bújt  egyetemi és templomi főméltóságok beszédét (milyen jó az egyetem, milyen jók vagyunk mi, milyen fontos az egyén, milyen fontos a közösség), majd college-onként egy diák aláírja az egyetemi nagykönyvet. Eléggé harrypotteresen éreztem magam az ezeréves falak között, meg az is mosolyt csalt az arcomra, hogy a college-hoz visszatérve az egész pereputty az utcán üdvözölt bennünket, és a kis "katonazenekar" muzsikájára táncot lejtett nekünk Olaf, a John's aligátora.

   Egyébként sikeresen felvettem a tárgyaimat, 3 szociológiai (A társadalom felfedezése, A társadalom megértése, Bűn, deviancia és társadalom) és 3 antropológiai (Emberi eredet és diverzitás, Emberek és kultúrák, A család a társadalmi rendszerben) modult. Ma már elkezdődött a tanítás, de nekem csak holnap lesz az első előadásom, az akadémiai tutor-om tartja. A Freshers' Fair-ről, mely az egyetemi társaságok "piaca", a sokak által ajánlott Union Society-t választottam ki. Ez hetente szervez vitákat szakemberekkel, közéleti személyiségekkel, akik különböző politikai, etikai stb. kérdésekről cserélnek eszmét a diákok közönsége előtt. Ezen kívül a nebulók egymással is összeülnek néha vitatkozni. Úgy gondoltam, hogy a szigetország rengeteg gyengesége ellenére vitakultúra terén vezető helyen áll, úgyhogy ha már itt vagyok, ilyen módon is tanulok tőlük. A nyelvgyakorlásról nem is beszélve.

Hosszú lett ez az első jelentés, kicsit száraz is, de meg kellett valamivel alapozni az elkövetkező hónapok, évek szórakoztató és érdekes sztorijait: most már mindenki tudja, hol játszódnak majd. Izgatottan várom a holnapi első előadást, a hétköznapok beindulását és persze a karácsonyt.