Ötödik fejezet, melyben Pippi NNNN (Nagy Német Nevek Nyomában (Jann B.-től Johann Sebastian B.-ig)) jár

   Megint a kisgatyámban ülök a kertben, Brémában kitört a nyár! A hőmérő napon 32 fokot mutat, talán ma lesz a nagy nap, amikor először megmártózom a Werdersee szabadstrandján. A bodzaszörp a pince hűvösében érlelődik lassan, hogy a pünkösdhétfői reggelire elkészüljön. Az elmúlt héten már naptejjel kenegettem magam az iskolába biciklizéshez, mosolyogtak is jót a déli féltekéről érkezett osztálytársak. Még alig telt el két hét az előző blogbejegyzés óta - a sietség indoka, hogy az elmúlt két hétvégén csupa megírandó kalandban volt részem, ezekről szól majd a mai mű. (Jobbra a Wartburg és az ő erdei.)

   Május 23-án indultam Billkeréket látogatni Angliába. Megtekintettem az aprócska brémai repteret, ahonnan a Ryanair szállított Stanstedre, ott pedig Oliver várt, hogy elfuvarozzon az Oxford-közeli Long Crendonba, ahol már pár éve élnek. Hétfő estig vendégeskedtem náluk, szuperül éreztem magam! Nagyokat beszélgettünk a szülőkkel meg Jann mostani au-pairjével, aki a rejtelmes nevű Réunionról érkezett. Egész mostanáig nem tudtam, hogy ez egy földrajzi név, az út előtt azonban felkészültem, mégse maradjak szégyenben Melody előtt. Réunion sziget Madagaszkár és Mauritius szomszédságában az Indiai-óceánon (vagy -ban?),  Franciaország ún. tengeren túli megyéje. Így tehát Melody is EU-s állampolgár, Lyonban tanul német és angol fordítást, az egyetemi "külföldi félévet" tölti most Jannéknál. Boldog, hogy náluk otthon németül társaloghat, bár állítólag azzal se áll rosszabbul, mint az angollal, amelyet tökéletesen beszél. Nagyon jófej, kedves csajszi, örülök, hogy megismertem. Az egyik Long Crendon-i napon Ralu és Andrei is átjöttek Oxfordból, velük külön öröm volt találkozni és nagyot beszélgetni. Ugyan ők a nyarat is Angliába töltik, ősszel hazaköltöznek Nagyváradra, úgyhogy attól kezdve bármikor átugorhatunk egymáshoz akár egy-egy hétvégére is! Jann pedig (a képen az eddigi 9 au-pairje közül kettővel...) továbbra is kedves, vidám és magabiztos, ügyesen zongorázik és kórusban énekel, és persze egyre nagyobb, max. két év, és utolér :)

   A következő hétvégén került sor a régóta várt Bach-túránkra Ágicával. Eredetileg ez a film ihletett meg bennünket, melyet Gardiner forgatott a BBC-nek Bach életéről, s melyet én - karácsonyi ajándékként az otthoniaknak - magyar felirattal láttam el. Annak rendje és módja szerint először Eisenach felé vettük az irányt, már csütörtökön, hiszen mennybemenetel ünnepe egész Németországban szabadnap. Ott megnéztük az ún. Luther-házat (itt élt a reformátor 1498 és 1501 között), aztán persze Bach szülőháza következett múzeummal, sőt hangszerbemutatóval. Állítólag nem is ez az Igazi, ide később költözött a Bach-család, a valószínűsített szülőház viszont sajnos már nincs meg. Másnap reggel következett a Wartburg (második) megmászása (előző este a múzeumba nem jutottunk be). Megnéztünk minden lovagtermet és Szent Erzsébet-freskót (itt nem Árpád-házi, hanem Türingiai néven tartják számon...), de az idegenvezető néni erősen hangsúlyozta, az Erzsébet-kultusz szép-szép, de korántsem olyan fontos, mint Lutheré! :) A fő attrakció persze nekem is Luther itteni szobája volt, ahol a híres első Újszövetség-fordítást készítette, tehát "tintával harcolt a Sátán ellen". Ugyan az eredeti szobából már csak egy gerenda maradt (ld. a képen a Sátán apró másával egyetemben), nagyon átszellemült evangélikusként folytattam az utat Weimar irányába...

   Mielőtt megérkeztünk volna Goethe és Schiller városába, útba ejtettük Buchenwaldot is. Apró utacskán haladtunk a dombtetőig, ahol a koncentrációs tábor működött, nyomasztóan csinos és ápolt falucskák között. A felszabadulás után az amerikaiak felhozták Weimar lakosságát a szinte kőhajításnyira álló táborba, melyről korábban állítólag nem tudtak semmit. Hatalmas területről van szó, itt látható a "Jedem das Seine" (mindenkinek a magáét) feliratú kapu, az egykori munkatábor területén pedig rengeteg külön emlékmű: roma és bolgár, homoszexuális és jehovista áldozatoknak, nőknek, lengyeleknek, szovjet és amerikai hadifoglyoknak... Kertész Imre mellett  kivégzése előtt egy ideig itt raboskodott Dietrich Bonhoeffer is. A buchenwaldi múzeumban megtudtuk, hogy az itt kegyetlenkedő náci tisztek és orvosok az ötvenes évek elejétől nagyrészt teljes szabadságban, szakmájuk gyakorolva élhettek tovább. 1945 és '50 között a szovjetek használták "különleges táborként" a már kialakított infrastruktúrát. Ágicával pár nappal később nagyot beszélgettünk Buchenwaldról - itt most csak hadd ajánljak figyelmetekbe egy szerintem nagyon fontos magyar blogot. Ha valami, ennek a végigolvasása hozzátartozik a 70. évfordulóhoz. (Balra a roma és szinti emlékmű.)

   Weimar - nyomasztó múltja ellenére - fantasztikus hangulatú, virágzó városka. Rengeteg ember, sok-sok diák az utcákon, ottlétünkkor még valami kórusverseny résztvevői is ellepték a tereket, nagyokat énekeltek a járókelők örömére. Láttuk Goethe és Schiller szobrát, a Bauhaus múzeumot (míg a nácik meg nem érkeztek, Gropius és Moholy-Nagy is Weimart preferálta...), ettünk türingiai gombóckákat a Fekete Medvéhez címzett fogadóban, kívülről az előbb említett nagy költők házát (házait) is megnéztük, megcsodáltuk az (itt is) Liszt Ferencről elnevezett zeneakadémia bejáratát, és közben gondoltunk persze túránk főszereplőjére, Bachra is (aki itt ült életében egyetlen egyszer börtönben... - ld. a filmet). Weimar után még keletebbre vettük az irányt, de mielőtt megérkeztünk volna Lipcsébe, még a naumburgi dómot is útba ejtettük. A csodálatos szobrok még mindig csodálatosak, jobbra a képen Reglindis és Hermann - Ágica szerint gonoszan mosolyog a nő, engem az ő kedvence, a gyönyörű Uta borzongatott inkább. Az viszont biztos, hogy az épület csodás, úgyhogy kellően ihletetten érkeztünk Lipcsébe, ahol némi bolyongás után meg is leltük a Tamás-templomtól köpésre álló hotelünket.

   Lipcse az elmúlt 35 évben - mióta Ágica nem látta - persze hatalmas átalakuláson ment keresztül. Itt is nyüzsög a nép meg a diáksereg, de Bach templomai és Goethe kocsmái sértetlenül állnak a helyükön. Lipcsében is a Bach-múzeumba vezetett első utunk, mely még az eisenachit is felülmúlta: rengeteget tudtunk meg Bach felmenőiről (első ismert őse, Veit, a 16. században evangélikus hite miatt kényszerül elmenekülni Magyarországról!) és leszármazottairól is. Kiállítottak egy orgonát, melyen játszott, s egy családi ládikót is - kedvencem mégis az a szoba volt, ahol iPadek és fülhallgatók segítségével Bach összes művei közül válogathattunk, s míg a képernyőn megjelent pár infó a műről, a látogató elmerülhetett a zenében... A Nikolaikirche-t (mely a fal leomlása előtti ún. "hétfői tüntetések" miatt is nevezetes) sajnos csak kívülről láttuk, viszont be tudtunk kukkantani az Auerbachs Kellerbe, ahol Goethe is sokat üldögélt, és ahol - a nagy költő és egy még korábbi legenda szerint - Faust és Mephisto is jártak. Alaposan megnéztük viszont a Tamás-templomot, a vasárnapi istentisztelet elején meghallgattuk orgonáit, emlékeztünk Bachra sírjánál és a templom előtti szobránál.

   A felejthetetlen túráról ide kattintva láthattok még néhány képet (jobbra pedig a weimari este). Szuper volt Ágicával autózni (a kocsiban csupa régi kedvencünk ment, a Követtel az élen...), beszélgetni, nézelődni, eszegetni, iszogatni, és szuper volt ennyi minden gyönyörűt és érdekeset látni Németországból! Most aztán tényleg tiszteletemet tettem a számomra legnagyobbak előtt - és közben sok kedves emberrel is találkoztunk, benyomásunk szerint ezek a délkeleti népek jóval szívélyesebbek az északiaknál. (A lipcsei magyar pincérnek persze senki nem érhet a nyomába, ha arra jártok, keressétek fel a Wagnerhez címzett egységet, a közeljövőben nyitja majd újra messzeszakadt zalai hazánkfia.) A brémai hétköznapok is érdemesek persze a szóra - egyre jobban megy a német, továbbra is jófejek az iskolatársak, pesztráltam szír gyerekeket ("Te arab vagy? - Nem. - Muszlim vagy? - Nem. - (csalódott hmmmm...) Én igen!" :), jövő szerdára pedig Slemit várom nagy lelkesedéssel. Mire pedig ezt a bejegyzést végre befejezem, már elmondhatom: bizony, megmártóztam ma a Werdersee kellemesen langy, ám annál mocskosabb vizében! Áldott pünkösdöt mindnyájatoknak!

Harisnyás Pippi a Déltengeren

Ülök a kisgatyámban a kertben, langy nyári szél fújdogál, iszogatom a kávécskámat, írogatom a blogocskámat... Már majdnem egy hónapja nem adtam itt hírt, úgyhogy épp itt az ideje! Főleg, hogy addig is kihasználhatom a brémai déltengeri napok egyikét: már a hét eleje óta és legalább 25 fokos "kánikula" uralja a várost, mindenki a Weser-parton heverészik, sőt a szabadstrandot is ellepték a fürdőzők, fogy a fagyi, sülnek a kertekben a grillezett húsok. Nem panaszkodunk, de visszatérésem óta ez az első néhány szép nap, májusban nagyjából végig zuhogott az aranyat érő eső. De mi mindenről nem számoltam még be...! (Balra egy kedves berlini veréb. Ott még sok van belőlük!)

Bő 4 hete, pont visszaérkezésem után kezdődött a brémai Volkshochschulé-ban a német nyelvtanfolyam. Apróbb gondok adódtak (néhány óra elmaradt, az egyik tanár pedig nem áll a helyzet magaslatán), de alapvetően nagyon élvezem! Elég nagy a csoport, aminek az az előnye, hogy egyszerre majd' húsz nemzet képviselteti magát (van köztünk spanyol, olasz, horvát, macedón, lengyel, grúz, román, moldáv, iráni, marokkói, togói, szenegáli, guineai, kínai, indonéz, venéz, ecuadori, mexikói, no meg persze a kis magyar), és meglepő, hogy mindenki jófej, jó humorú, kedves - tapasztalataim szerint az ilyen nyelviskolákban mindig akad egy-egy fura figura. A tanárok közül bizonyos Jürgennel teljesen meg vagyunk elégedve, ő hatvanas bácsi, de szuperül kommunikál és magyaráz. A heti 4x4 óra azért érezteti hatását - nemcsak kimerülök tőle, de érezhetően javul is a németem! Éljen! :) A legtöbbet talán a magabiztosságom fejlődött, de biztosan helyesebben és választékosabban is beszélek. Úgyhogy mindenképp volt értelme idejönni emiatt is :) (Jobbra fent egy korábbi románom: durhami Laura haverinám, akivel Hamburgban futottunk össze egy kávéra.)

Többen hallottátok már a nagy hírt: május 1-én Berlinben megszületett Johannes és 'Oma Agnes' unokája, Jonathan! A múlt hétvégén meg is látogattuk őt és szüleit, Charlottét és Lupit (a bébi is a 'Lopp' családnevet viseli), és nagy elfogódottsággal nézegettük a Scheffler-szemű és egyelőre hajviseletében is Johannesre emlékeztető kisbabát. Ezen a hétvégén nekem más programom is volt Berlinben: Slemivel találkoztam, néztünk emlékművet és múzeumokat, ettünk perecet és hosszú bolyongás után véletlenül megtaláltuk a kreuzbergi perzsát is, ahol az ünnepi (másodikévfordulós) lakmárt meg akartuk ejteni :) Nagyon jól éreztük magunkat, az ilyesmiből tankol fel az ember a következő magános hetekre. (Balra fent Slemi, a dicsőséges Mayer Amschel szerepében. A zsidó múzeum egyik játékában középkori zsidókként bizniszelhettünk saját magunk, földesurunk és a zsidó közösség javára. Slemiről kiderült, hogy "minden képessége megvan hozzá, hogy sikeres "udvari zsidó" (azaz az uralkodó pénzügyeit intéző bankár) lehessen". Én - mint Esther Liebmann - ellenben "sok pénzt vesztettem és sok ellenséget szereztem. Kitiltottak a földről és koldulásra kényszerülök." Azt tanácsolták, a jövőben legyek óvatosabb.)

Zajlik az élet Johannes színházában is: május elején bemutatták a nagy izgalommal várt 'Blick der Tosca' című darabot, melyben az újdonsült nagypapa is szerepelt. A prózai színház művészei készítették az előadást, mely tovatűnt ifjúságukon merengő öregemberek életképeiből állt, s melyet Sartre Zárt tárgyalás című opusza és egy olaszországi, idős operaénekeseknek fenntartott otthonban készült dokumentumfilm, no meg persze Puccini operája ihletett. Johannes járkált a színpadon, énekelt, a végére pedig kiderült, hogy ő tulajdonképpen a halál, aki végül sorban kiíséri a szereplőket a szereplőket a színről. A hónap folyamán láttuk a Büchner-féle Woyzecket Tom Waits zenéjével kísérve, tegnap pedig Herta Müllerrel volt író-olvasó találkozó a színházban. Még a Lélegzethinta német példányát is sikerült dedikáltatnom! (Jobbra szintén a zsidó múzeum egyik mókája.)

Holnap este indulok Angliába, Jannékat látogatni, a következő hétvégére pedig Eisenach-Weimar-Lipcse vonalú Bach-túrát tervezünk Ágicával. Ezekről szóljon a legközelebbi beszámoló - addig is küldöm a napsütéses öleléseket Brémából!

Harisnyás Pippi hajóra száll

   Vagy vonatra. Holnapután. De addig is megírja a már bizonyára nagyon várt harmadik beszámolót az északi végekről. A kedves Pippi már azt se nagyon tudja, hol kezdje, de talán mégis ott, ahol legutóbb abbahagyta. Április elején kitört a tavaszi szünet Brémában és környékén, így sajnos az iskolákkal egyetemben a templomi kávézó sem üzemelt egészen máig, meg egyáltalán, teljes pangás szállta meg a várost. Azért egy nagy előnye volt a szünetnek: rengeteget tudtunk programozni Ágicával! Többször voltunk usziban - itt részem lehetett a hatalmas élményben, amit a koedukált szaunában meztelenkedés jelent... Mondjuk a szaunák nagyon menők, mindenféle hangulatvilágítás meg illatos, 100 fokos levegővel legyezgetés van, utána  pedig az ember a fejére ránthat egy dézsányi hideg vizet. Ágica nénémmel shoppingoltunk is valami outlet központban, ahol egészen váratlanul felbukkant egy Lindt üzlet is, amitől én majdnem megbolondultam, mert minden iszonyat finom csokit féláron szórtak, a Lindor golyócskákat pl. óriási zsákokban, szóval ilyen helyen szem nem marad szárazon... Aztán jártunk még Hamburgban, ahol nemcsak a Kunsthallét és a belvárost láttuk, de a Grand Budapest Hotelt is egy dohos szagú, alternatív kis moziban, eredeti nyelven, német felirattal, mindkettőnknek nagyon tetszett. (Jobbra fent Hamburg, városháza.)

   Igazán új bekezdést érdemel a mozinál komolyabb kulturális nevelésem, ti. két János-passió előadás, egy Mahagonny meg egy Traviata. Egy nappal azután, hogy meghallgattuk a brémai Glockéban a szezon kötelező passióját, Ágicát behívták brácsázni egy korombeli tanulókarmester első nagy vállalkozásába: egy közeli városka templomában adták elő a Jánost, meglehetősen amatőr zenekarral, de azért ezt is meghallgattuk. Johannes pedig a két operában énekelt, a Mahagonny utolsó előadása különösen nagy élmény volt nekem. Az állítólag hatalmas népszerűségnek örvendő rendezés a cselekmény első felét a színház minden elképzelhető helységébe szórta szét, a közönség (a város népe) oda vándorolt, ahova akart, mindenhol képernyőkön követhette a különböző zegzugokban, lépcsőházakban, átriumokban éneklő művészeket. A város tündöklését illusztrálandó a pezsgő ára időközben 5 euróról másfélre csökkent, így mire "kitört a vihar" Mahagonny városa körül, már az egész közönség meglehetős jókedvre derült. Ekkor viszont mindenkit betereltek a székektől megszabadított nézőtérre, ahol a földre, pokrócokra telepedve, testközelből nézhettük végig a cselekmény további részét, egészen a drámai, antikapitalista végkifejletig. (Balra a húsvéti tűzijáték.)

   Majd' elfelejtettem, április 5-6-án megjártam Berlint is! Megcselekedtem, amit megkövetelt a haza (erőfeszítésem kb. annyit nyomhatott a latban, mint Leonidasz háromszáza Xerxesz seregével szemben, de legalább megcselekedtem...), és persze némi városnézésre is jutott idő. A méltán híres zsidó múzeumba még vissza kell menni, mert a felénél többet nem nagyon láttam; a kiállítás méreténél még lenyűgözőbb viszont színessége, érdekessége, a rengeteg "interaktív" lehetőség, mely a látogatót is a kiállítás megalkotójává teszi, a nevezetes épületről nem is beszélve! Tényleg csak ajánlani tudom :) A berlini éjszakát Dávid egyik kieli haverinájánál töltöttem, aki a barátjával, a kisfiával és egy hatalmas kutyával lakik Weißensee egyik kiköpött budapesti bérházában. A vendéglátók nagyon kedvesek voltak, igazi berlini embereknek tűntek, amennyire hihet az ember a kontinensen terjedő pletykáknak Berlin fantasztikus hangulatáról. Másnap a nagykövetségtől elsétáltam a holokauszt emlékműhöz (ld. jobbra + a közelében megtaláltam a holokauszt homoszexuális áldozatainak emlékművét is!), aztán a Checkpoint Charlie körüli turistacsalogató cirkuszból kiválasztottam egy aprócska múzeumot, ahol mindent megtudtam a hidegháború berlini és német vonatkozásairól. Aztán hazabuszoztam, a vasárnap estét pedig eredménynézegetéssel és sírva vigadással töltöttem (ld. Lackfi János: Milyenek MÉG a magyarok - Régen tép).

    A húsvéti hétvége nagyrészt örömködéssel telt: megérkezett Durhamből (illetve konkrétan most Frankfurtból, a szüleitől) Katie barátném! Meg Dávid is! Óriási beszélgetésekkel és városnézéssel telt el pár szuper nap, meg azért a szezonális örömöknek is hódoltunk: nagypénteken lazacot sütöttem, húsvét hajnalban kalácsot (ld. balra), és megjött a nyuszi is. Hozott sok-sok csokit, és minden gyereknek más meglepetést, nekem két Astrid Lindgren könyvet németül: az itt híres Oroszlánszívű testvéreket és PIPPIT! Már két fejezetet lenyomtam a copfos vörös kalandjaiból, nagyon boldog vagyok az új könyvvel! A terv szerint ezt fogom olvasgatni pénteken hazafelé, a 15 órás vonatúton is, úton a Déltenger felé... Sajnos csak néhány nap lesz ez most, hétfőn már utazom vissza és belevetem magam a nyelviskolás életbe - melyről szintén rendületlenül tudósítok majd.

Telt-múlt az idő...

   ...s a kis taláros egyre otthonosabban érezte magát a bicikliutas Brémában. Jó rég írtam az előző bejegyzést, azóta tényleg sok élmény összegyűlt. A legfrissebb persze Slemi látogatása, akit tegnap délután tettem fel a vonatra nagy "albán szamarazás" közepette (ez is egy Csiszér-Scheffler-mondás, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mit jelent, főleg, ha az ember tudja, hogy mit csinál egy albán szamár...), de még az ő érkezése előttről is maradt beszámolnivaló.

   Dávid is visszautazott tegnapelőtt Kielbe sajnos, de előtte még sokat segített nekem, meg programoztunk is együtt. Elintéztük például a Volkshochschule nyelviskolájába való beiratkozást: itt jópár tesztet kitöltöttem, melyekből hamar kiderült, hogy a szinte ingyenes, menekülteknek szánt ún. Integrationskurs-ot nem nekem találták ki, de még a kettővel fölötte lévő fokozat is túl könnyűnek bizonyult. (Kicsit megleptem a nénit, aki a beszédem, pontosabban annak hiánya miatt kicsit alulbecsülte a némettudásomat :) A nekem megfelelő kurzus április végén kezdődik, két hónapos lesz, úgyhogy addig hivatalos némettanulás nélkül kell kibírni, de sebaj. Dáviddal jártuk meg a brémai galériában a Picasso-kiállítást is, nekem nagyon tetszett. Picasso egy késői, Sylvette nevű modelljéről szól főleg, a festményeket fotókkal kiegészítve mutatják be, hogyan alakult a kapcsolatuk.

   Mióta nem írtam, két olasz éttermecskét is meglátogattunk: először családilag ünnepeltük a CEU-s sikert, majd mikor a fiúk elutaztak Tatabányára, Ágicával "kirúgtunk a hámból" egy kis grillezett lazaccal meg tonhalas borjúval... Én máshogy is: egyik reggel hajnalban pattantam ki az ágyból, hogy elkísérhessem a kedves szomszédasszonyt, Manját az iskolájába, ahol harmadikos gyerekeket tanít. Itt egy órát eltölthettem egy másik nénivel, aki cigány gyerekek külön tanítására specializálódott. [Biztos sokan hallottátok már, hogy a cigány szót itt már egyáltalán nem szabad kiejteni, helyette a "roma és szinti" kifejezés használatos, egészen a cigánypecsenye és hasonló szavakig menően (erről bővebben itt) - csak arra vagyok kíváncsi, hogy ha valaki nem roma és nem szinti, de mégis cigány, akkor mi a helyzet...] Két nagyon aranyos kisfiúval foglalkozott most a néni egy órát, számoltunk, írunk, játszottunk boltososat, szóval volt minden, mi szem-szájnak ingere. Később Manja osztályával töltöttem pár órát, érdekes volt megfigyelni, mennyivel szabadabb az iskolai oktatás is, mint otthon. Nagy örömömre Manja felajánlotta, hogy bármikor mehetek vele, sőt megkért, hogy még az osztálykirándulásra is kísérjem el őket!

   Péntek este megérkezett Magyarországról Dávid, Johannes - és Slemi. Nagy volt az öröm! A következő napokat városnézéssel, borozgatással, sajteszegetéssel töltöttük. Hál' Istennek már jó ideje szinte állandóan süt a nap, Slemi ittléte alatt is kegyes volt az időjárás, így megmutathattam neki, milyen jól lehet a Werdersee partján vagy a Bürgerparkban heverészni. Megnéztük a templom egerét a dómban és a muzsikusokat, ittunk Beck's-et a Weser partján és a templomi kávézóban, focimeccs mellett. Hétfőn még Bremerhavenbe is átugrottunk, remélve, hogy megláthatjuk a kis jegesmacit (itt van róla kép), de sajnos őt továbbra is rejtegetik. Láttunk viszont melankolikus csimpánzokat, fókákat, pumákat és vidrákat. Tegnap szomorú búcsút vettünk Slemivel, de bő három hét múlva újra találkozunk, amikor hazaugrom pár napra.

   De addig még sok lesz a tennivaló! A hétvégén utazom Berlinbe szavazni (menjetek ti is!), húsvétkor durhami barátnőm, Katie látogat meg, s szerveződik program a szír menekültházban is. Élvezem a tavaszt, Ágicával teleültettük az előkertet (ld. fent), a szobámban tulipánok díszelegnek, és ma megsütöm az idei első rebarbarás sütit!