Teher alatt nő a pálma

De hol a pálma? (Amint a mellékelt ábrák mutatják, az már csak azért sincs itt az északi végeken, mert éjszaka a briteket földöntúli eufóriával eltöltő mennyiségű hó hullott.) Ha most valaki azt mondja, pálma, az egyik győri karácsonyfadísz jut az eszembe, valami százéves darab, kis papíristálló, felette csillag, mellette pedig a délvidéket jelző csinos kis fa. Itt nincs ilyen szép dekoráció, selyempapírt sem kaptam, hogy csillagokat applikáljak belőle. Viszont került egy helyes, piros rénszarvas az ajtónkon kopogtatók nagy örömére, és száradnak már a narancs- és citromkarikák az ablakra lógatandó. Hiába, vasárnap ádvent, dudorászom is magamban, hogy "Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő", jelen pillanatban igazán aktuális a nóta...

A pálma hiányát kompenzálja a teher (mint olyan) abszolút és kikerülhetetlen jelenvalósága. Nem túlzás azt mondani, hogy az egész college az esszék körül forog, számolgatjuk az átbogarászott könyveket,  telejegyzetelt lapokat, szavakat, bekezdéseket, hátralévő napokat. Én sem vagyok ezzel a másképp: keddre aktuális a főemlősös szöveg, s nagyjából meg is vagyok vele, bár úgy sejtem, a nyelvezete kissé pórias. Viszont kifejtettem a 3D-s látást, az emberi szem szociális szerepét, a megnövekedett agy eredményeit a fejletlen újszülöttől a szociális hálóig, az ügyesen markoló kezet és a körömmé satnyult karmokat is. Még nehezebb dió lesz a summative, tehát év végén is számító családos esszé: esettanulmányok segítségével bemutatni a szociokulturális viselkedés szerepét az autoszomális recesszív genetikai rendellenességek populációkban való öröklődésében. Ugye, mennyire hiperszuperül hangzik? Emellett eltörpül Marx és Durkheim történelemszemléletének összehasonlítása meg egy szabadon választott szociológiai cikk módszertanának kritikus elemzése is. Mindenesetre mostanság a napjaim legalább felét a könyvtárban kuksolva töltöm, a maradék időben pedig a sorstársakkal a "hogy haladsz" témában való információcsere a kedvenc mulatságom...

Gondolom, mondanom sem kell, hogy ezen kívül azért más időtöltésem is akad. Szombaton például testületileg elvonultunk Harry Pottert nézni. Hála Istennek nálam ez a hetedik rész megdöntötte a rekordot, minden eddigi HP-filmet túlszárnyalva megütötte a "jó" kategóriát! Vasárnap este a már emlegetett Katie, német haverinánk szervezett "házaspáros kört": jó néhány frissen esküdött collegepárt invitált a szobájukba, hogy vidám hangulatban töltsük együtt az estét. A csokis süti mellé én szállítottam egy kis sajtos rudat (a túró helyett cottage cheese kerül bele, érdekes állagot kölcsönözve neki, de ettől függetlenül a britek eléggé rákattantak, úgy tűnik, náluk a "crisps"-nek hívott chipsben merül ki a sörkorcsolya-kultúra, olyan ez, mint a christmas pudding vs. bejgli küzdelem, méltatlan őket egy lapon említeni... :), meg a frissen érkezett Cranium társasjátékot. Ezúton is köszönetet mondok számos nagybátyám és nagynéném lelkes csapatának, akik igen találékonyan elébe vágtak az ünnepnek, s már most megküldték karácsonyi ajándékomat, ezt az Activity-hez hasonló, csak még sokkal menőbb és szórakoztatóbb vásárfiát. Biztos, hogy számtalanszor előkerül majd még a maradék 2 és 2/3 év alatt is. (Az fenti képen a lelkes társasozók egy része szerepel.)
Kedd délben sor került első részvételemre Noonday-akcióban. Ez a neve annak a john's-os projektnek, amelynek célja, hogy kapcsolatokat létesítsen a helyi hajléktalan közösséggel. Minden délben 2-3 ember tesz egy kis sétát a belvárosban, megállnak beszélgetni a Big Issue árusaival, a terv szerint egy termoszban teát is szállítanak majd. Durham hajléktalanjai nagyrészt Newcastle-ből járnak ki "dolgozni" naponta, s nincsenek is túl sokan, de abban bízunk, hogy néhány hónap alatt sikerül majd velük megtalálni a rendszeres kommunikáció módjait. Én férjurammal indultam neki a városnak, de sajnos csak egy fagyoskodót találtunk, az annál érdekesebb Adrient. A bukaresti roma fiatalember angolul nem igazán beszél, de mikor hosszas magyarázás után megértette, hogy mit jelent a Hungary szó, majd azt is, hogy bizony, én onnan származom, megörült a kapcsolatnak. Sajnos a nyelvi akadályok miatt nem sokat sikerült megtudnunk róla, de remélem, hozzám hasonlóan az ő szívét is megmelengette, hogy kedves "la revedere"-vel búcsúztunk egymástól.

Említésre méltó, hogy tegnap sok másik brit egyetemistához hasonlóan a durhami polgárok is utcára vonultak,a kormány drasztikus tandíjemelési terve miatt. A cirka 3000 fontos évi tandíjat két éven belül 9000 fontra, majdnem 3 millió forintra emelné a koalíció, mely értelemszerűen nem lelkesíti épp a diákokat, még ha minket nem is érint már a dolog. Én ugyan nem vettem részt a demonstráción, de egy képet azért mellékelek. (Ld. feljebb, akit érdekel, nézze meg a BBC fotósorozatát is, az ötletes "If I could afford to pay 9000 pounds/year, I would have got a better placard!" táblával john's-os kollégákat láthattok.)

Tegnap este a Freshers' Week alatt gondunkat viselő két helyes nemzetközi ifi meghívására gyűltünk össze egyikük rezidenciáján, hogy könnyű vacsi és borocska mellett biztosítsuk őket jóllétünkről. Mert jól vagyunk ám, nagyon is, én legalábbis szuperül, de a hajtás végeztével otthon tolni egy kis sóskát sem lesz utolsó. Az egyik német leányzó lebkuchen-nel állított be a találkozóra, a mamája küldte neki. Ha valaki ingerenciát érez, hogy borítékoljon néhány szaloncukrot, ne álljon ellen a kísértésnek! :) Legközelebb decemberben!

Visszaszámlálás "máshetesen"

Tegnap délelőtt rettentő nehezen vonszoltam el testemet a 9-kor kezdődő szemináriumra, és emlegettem a régi szép időket, amikor még jó anyám keltegetett, türelmesen ötpercenként visszatérve, egy kis "gyúrom-vágom" masszázzsal könnyítve a felkelést... A helyszínen azonban kiderült, hogy ma nem lesz se Weber, se Simmel, a tanárnő nincs jól, indulhat mindenki haza. Tudtam már akkor, hogy a déli előadásig szunya lesz,  meg is lett a hatása, a családon belüli házasságokról tanulva már sokkal inkább elememben éreztem magam! Mindez csak azért érdekes, mert nem is kérdés, hogy ugyan már majd' egy hete túl vagyunk a Bailey Ball-on, az év partija még mindig érezteti hatását...

A terv szerint, mosogatással indult a péntek este, az eredetileg jelzett "bő óra" elteltével viszont kétségbeesve szembesültünk vele, hogy valaki valamit információcsere közben félreértett, és bizony, addig hamupipőkéskedünk a konyhában, amíg az utolsó piszkos edény is fényesre nincs sikálva. Ennyire végül mégsem bizonyult tragikusnak a helyzet, már három óra elteltével szaladhattunk szépítkezni. A frissítő zuhanyra viszont még mindig várnom kellett kicsit, a szobánkban ugyanis egy egész leánykérő brigád tanyázott, akik kicsit meghökkentek a látványomtól, de aztán eszükbe jutott, hogy végül is engem keresnek... :)

Itt kénytelen vagyok kicsit elkanyarodni a témától, hiszen eddig még nem meséltem a college házasság (mit házasság, egész rokoni háló!) intézményéről. Ideutazásom előtt többeknek említettem ugyan, hogy levelet kaptam a college mamámtól és papámtól is, de arról már nem számoltam be, hogy itt is volt velük találkozásom. Nem a leggondosabb szülőket fogtam ki, mások már többször vacsoráztak a "felmenőikkel". Rajtuk kívül egy báty is gazdagítja a családot, de vele sem vagyok különösebben szoros kapcsolatban. Azt már év elején világossá tették számunkra, hogy előbb-utóbb (de leginkább a bál környékén) a mi időnk is eljön a családalapításra. A konzervatívok 1 fiú + 1 lány párosítással indulnak, de a női többség miatt egynemű párok is akadnak, nem beszélve a poligám fertőről...

Múlt héten már több leánykérés lezajlott, volt, aki szerenáddal, volt, aki a katedrális elé kifeszített, a toronyból látható felirattal kérte meg választottja kezét. A lányoknak persze ilyenkor csak az izgatott várakozás marad, meg egyébként minden megköttetett frigy öröm, szuper látni a friss házasokat. Az én fejemet a már megszokott baráti társaság egyik tagja, Toby (filozófia, London, ld. a képet) kötötte be - őszintén szólva nem túl nagy meglepetésemre, viszont annál inkább örömömre. :) A mosogatós akció kiszámíthatatlansága miatt ugyan meglehetősen spontánra sikerült a dolog, de azért a toronyból is látható "MARRY ME" transzparens újrahasznosításra került a szobánk falán, meg kaptam szép virágot is.

Mikor végre sikerült díszbe vágni magam, kezdődhetett is a mulatság. A college nagytermében egész éjszaka élőzene szórakoztatta a vendégsereget, a jazz-swing műfajban remekelő University Big Band, egy collegetagokból álló rock&roll banda, végül pedig a város híres DJ-je is színre lépett. Az udvarban felállított, fűtött sátorban szintén akadtak muzsikusok, de hennafestős néni, ingyenes csokiszökőkút, vattacukros és gofriárus is tanyát ütött. Ide tette át székhelyét a bár is, pedagógiai megfontolásból a megszokott árakkal. :) Egy másik udvarban vízipipás vállalkozók vertek sátrat, az épületben meg működött egy "aluljárós" fotómasina, ahol korlátlan mennyiségű bugyuta képet készíthettünk. Hajnalban "túlélők fotója", illetve reggeli búcsúztatta a kitartó bálozókat, akik azóta is a fantasztikus éjszaka emlékei miatt dörzsölik fáradt szemüket... :) (A fentebbi képen Monikával és Lizzel.)

Egyébként sem pihentünk sokat a héten. Monika születésnapját vasárnap este szűk baráti körben éttermi vacsival,  a napján, hétfőn pedig széles nyilvánosság számára meghirdetett sajtos-boros gurmélkodással ünnepeltük. (Tőlem A Pendragon-legendát kapja, ha végre szállítják a könyvet...) Akadt szokásosan kimerítő diákönkormányzati gyűlés, meg ezúttal a srácokkal közösen, remek hangulatban tartott bibliaóra is, hogy a filmnézős estét, meg a formalt ne is említsük. Evezünk rendületlenül, 2 hét múlva kezdők regattája, alig várom. A lányok ügyesek, én meg tegnap először sötétben kormányoztam. (A képek még vasárnap készültek.)

Félreértés ne essék, 4 hét van még hátra a harmadévből, minden móka, kacagás és testedzés másodlagos. (Ugye... :) Nekiálltam írni az első esszémet, a főemlősök jellegzetességeiről és azok az emberi alkalmazkodásban játszott szerepéről kell 30-ig rittyentenem valamit. Közben meg dolgozni még a másik négy irományon is... Lassan a folytonos olvasás helyét inkább az írás veszi át, legalábbis próbálkozom, de az egyetemi műfaj magyarul sem lenne könnyű. Az idő rohan, a harctéri idegesség kezd erőt venni rajtam, de észre sem veszem, s már túl is leszek minden esszén, versenyen és koncerten (ja igen, a kórus...), repülök haza bejglit sütögetni. Jó jel, hogy rájöttem: egy hónap Pest után majd Durham is hiányozni fog.

Guy Fawkes-tól Márton lúdjáig

Jelentem, ha kis késéssel is, de a fagy megérkezett frissen, épségben, munkáját kiadósan elvégzi, nem lehet rá panasz. Tegnap reggeli közben éles szemű megfigyelők néhány hópelyhet is felfedezni véltek, s lelkesen már iskolai szünetet és szánkózást vizionáltak a tél három magányos előhírnöke láttán. Erre hál' Istennek azért még várni kell.

Pedig eljött Márton napja, az otthoniak - ha az idei újbor nem is a legjobb évjárat - káposztával és libacombbal ünnepelhetik a tél kezdetét. Nálunk egy hete akadt alkalom a vigasságra, a november 5-i Bonfire Night alkalmával.  Biztos sokan tudjátok, hogy 1605-ben néhány elkeseredett katolikus, köztük a híres Guy Fawkes ezen a napon próbálta a levegőbe röpíteni I. Jakabot s vele együtt az egész parlamentet. A terv kudarcba fulladt, Guyt kivégezték, s a boldog protestáns nép azóta sem győzi elégszer megünnepelni, hogy a király túlélte az akciót. Hagyományosan örömtüzeket gyújtanak, melyen elégetik a galád áruló bábuját. A gyerekek "egy pennit a guy-nak" felkiáltással tűzijátékra gyűjtenek az idősebbektől. Én is elzarándokoltam megnézni a Grey College-ban tartott - mostanában az máglyákhoz képest inkább megszokott - tűzijátékot, ráadásul nem is akármilyen társaságban. Szombaton magyar estet tartottunk: Dóri (az itt megismert pesti haverina) már régóta kért, hogy főzzek neki, s társult hozzánk frissen begyűjtött másik hazánkfia, Balázs is. A remek társaság, izgalmas beszélgetés fényét csak tovább fokozta a Dóri szekrényéből a legjobb pillanatban előkerült csípős magyar kolbász, no meg az általam kreált kis vacsi, úgyhogy várjuk az ismétlést.

Az elmúlt hét más örömöket is tartogatott. Akadt közte mozi (a meglehetősen lapos Social Network, de aggodalomra semmi ok, már megvan a jegyünk a Harry Potterre!), színház (Brecht-Weill Koldusopera kicsit hosszú, de egész profi diákelőadásban), meg evezés is. Sajnos utóbbit a vasárnapi képek készülte óta megint nem gyakoroltuk, a folyó száguld az esők miatt, de legalább sikerült megörökíteni a lelkes csapatot. Erről jut eszembe, szintén college, szintén csapat: a Welfare Team tagja lettem. Ez a diákönkormányzat azon része, amely a nebulók testi-lelki jólétéért felel, bizalmas közegben segít megoldani a problémákat, legyen az túlterheltség, anorexia, pénzhiány vagy fogamzásgátlás. Még év elején vállalkoztam, hogy Student2Student supporter funkcióban besegítek, ez azt jelenti, hogy kikerül a képem a falra, s ha valaki ilyen "szakmai" közegben szeretne velem beszélgetni a bajairól, nyugodtan jöhet. Be kell vallanom, a vasárnapi interjú előtt reménykedtem, hogy valami oknál fogva alkalmatlannak találnak eme felelősségteljes pozíció betöltésére - nem jött össze. :) Tegnap már a képzésen is túlestem, tudom, mikor nem szabad titkot tartani, hogyan kell igazán jó hallgatónak lenni és kaptam egy rakat hasznos telefonszámot is. Kíváncsian várom, lesz-e, aki pont hozzám fordul, nagy felelősség ez is, akárcsak a coxolás... Időközben szerveződik a John's városi missziós tevékenysége is, én a hajléktalanprojektben fogok részt venni, kéthetente a belváros utcáit járva másod- vagy harmadmagammal beszélgetünk majd az angol Fedél nélkül forgalmazóival.

Nem elhanyagolható tényező, hogy eltelt a term fele, és a naptáramat nézegetve kezdem úgy érezni, karácsonyig nem túl sok, hanem rettentően kevés időm maradt. (Amint a mellékelt ábra mutatja, az ünnep közeledtére már mások is felfigyeltek. A fotó az Argos nevű nagykerben készült, ahova ruhaszárítót beszerezni indultam...) Három héten belül le kell adnom az első esszémet, melyet további négy követ majd még a szünet kezdete előtt, rettentően be vagyok tojva. Szerencsére ezek az osztályzatok még nem számítanak bele az év végi eredménybe (arról nem beszélve, hogy az idei év nem hagy maradandó nyomot a diplomában...), de ettől függetlenül nyomaszt, hogy azt sem tudom, hogy kezdjem. Az akadémiai nyelv, a források használata és az álnokul leselkedő plagizálási veszély tart rettegésben... hiába, előbb-utóbb nekiállok, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.

Az időbeosztásomat megnehezíti, de a lelkemen sokat könnyít egyrészt a rengeteg program és tevékenység, amelyekben részt veszek, másrészt a "banda" körvonalazódása. Mert az ugyan szuper, ha az ember talál egy-két barátot, de hasonlóan fontos a társaság megléte: a megszokott közeg, akikkel  ki lehet mozdulni, átkopogni egy teára vagy elvonulni a menzára "kajolni". És mivel a számomra legszimpatikusabb emberek szinte mind egymással töltik a legtöbb szabadidejüket, lassanként én is integrálódom. A képen épp a honvágykúráló brüsszeli hétvégéről belga csokikkal megrakodva visszatért Liznél töltöttük az estét.

Hatalmas bejelentéssel zárom a mai adagot: holnap Bailey Ball! Eddig nem meséltem a John's hagyományos őszi báljáról, ami a tanév legnagyobb partija, mert úgy volt, hogy egy-két másik pórhoz hasonlóan én sem veszek részt rajta - azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs félszáz fontom egy estére. Most azonban boldogan közölhetem, hogy a jegy árát kétórai mosogatással kiváltva mégis magamra kaphatom a szalagtűző ruhámat, hogy az éjszakát az idén Sohaország témában kidekorált college-ban mulassam át. Harry Potter és a Tűz serlege, karácsonyi bál, here we come! :)

Nem jött meg a fagy

November lett - nézem megint Radnóti naptárját. "Megjött a fagy, sikolt a ház falán" - nagyon szép, csak nálunk most annyira nem állja meg a helyét. A héten olyan melegfront érkezett, hogy még a fejem is megérezte, és a nap is sokat sütött. Ennek ellenére a néhány esti zuhé annyira megduzzasztotta a folyót, hogy tegnap még evezni sem tudtunk.

Ez lett volna a harmadik alkalom, hogy én is vízre szállok, s lelkesen terveztem, hogy most még fényképeket is csinálok, sajnos ez a következő posztra marad. Azt viszont mindenképp el kell mesélnem, hogy rettentően élvezem a coxolást! Az első próbálkozásom viccesen indult, hosszú ideig tartott, mire ráéreztem a kormányzásra (az elején nem is tudtam, hogy nemcsak kiabálnom kell, hanem egy kötelet ide-oda húzogatnom is), nekiütköztünk mindennek, ami útban volt, meg annak is, ami nem... De a végére egész belejöttünk, s nagy örömömre a végén nemcsak én voltam elégedett a közös munkával. :) Lelkesedésünket még az sem tudta letörni, hogy másnap szakadó esőben eveztünk egy órát, a lányok valami extra technikát tanultak, én pedig először kormányoztam át őket a keskeny Elvet Bridge alatt. Odafelé ez is inkább valami rossz vígjátékot idézett, de visszafelé már csont nélkül vettük az akadályt. Dúl bennünk a csapatszellem, erősíti ezt a két jófej, másodéves edző is. Olyannyira, hogy a tegnapi áradást kihasználva Alex inkább egy kis futást javasolt, aztán meg egy kevés lépcsőzést, gondolhatjátok, hogy a végén alig éltünk. :)

Két évfolyamtársam kedd esténként kis csajpartiba oltott imakört szervez a konyhájukba, melyekre engem is meginvitáltak. Nem vagyok nagy híve az ilyenfajta együtt imádkozásnak, de jól éreztem magam  - az együttlét inkább szólt egymás társaságáról, beszélgettünk, sütizgettünk, játszottunk, a végére pedig jutott egy kis bibliaolvasás is. Máskor is elmegyek majd kicsit kiengedni, bár imádkozni továbbra is csak magyarul tudok. (Érdekes ez - ahogy nem tudom elképzelni, hogy majd a gyerekeimmel bármilyen más nyelven beszéljek, úgy Isten megszólítása is kizárólag az anyanyelvemen megy.) Nagyon izgalmas egyébként látni az itteni keresztény fiatalok szokásait, gondolkodásmódját. Ahogy már írtam, a college egyáltalán nem nyomatja a vallásos vonulatot, de ettől függetlenül mondjuk egy állami iskolához (vagy talán másik college-hoz) hasonlítva nagyon nagy a szorgalmas vallásgyakorlók aránya. Elvétve akad egy-két katolikus meg anglikán, de a legtöbben az új egyházak hívei. "Christ Church", meg "King's Church", meg hasonló nevű intézményekbe járnak (ezek mind egy-egy külön szertartás szerint működő gyülekezetek), melyeket néha étkezések közben is kitárgyalnak. "És te hova jársz? - Elmentem a King's-be, de nem tetszett, a zene túl ódivatú... Jó, annyira nem, de ilyen '80-as, '90-es évek..." Eléggé elámultam a salátám fölött. A '90-es évek már ódivatú zene?! Akkor mi a helyzet az Erős várunkkal?! Most már értem, hogy rajtam kívül miért élvezi mindenki a hallelujázós college-istentiszteletet. Érdekes, hogy ezek a jófej, menő emberkék a Facebook adatlapjukon hirdetik, hogy "Jézus a haverom". Legalább nő a toleranciám - ízlések és pofonok. :) (A képen durhami utcakép. Nem igazán tudtam mire vélni a felettébb Dávid-csillagra hajazó dekoráció, de megtetszett.)

Én azért hiányolom a jó kis lutheránus istentiszteletet. Mondtam is a szobatársamnak, hogy nekem sokkal fontosabb a reformáció, mint Halloween (amiből idén egyébként teljes lelki nyugalommal kivontam magam, inkább beszélgettem és filmet néztem Lizzel, a belga barátnémmel, aki iránt egyre csak nő a szimpátiám :). Henrietta (a szobatárs) - okos lány, érdeklődő, intelligens - visszakérdez: mármint milyen reformáció? Mondom, tudod, Luther, protestánsok, Wittenberg, 95 pont (helyett tétel - a bűnbánó szerk.)... Hát, annyira nem tudja. Leesett az állam (annyira meglepődtem, hogy még borcsás fintort is elfelejtettem vágni, szerencsére! :), nekiálltam magyarázni a búcsúcédulákról (azokról mintha már hallott volna valamit), meg október 31. (nemcsak egyház-) történeti jelentőségéről, szegény Henrietta meg bólogatott, ő erről egy szót sem tanult. Máskor is előfordult már, hogy az angol diákok sokkot kaptak a magyar érettségi kötelező irodalom-matek-töri vonatkozásáról hallva, de belátták, hogy alapműveltség tekintetében ez talán nem árt. Azon is nagyon meglepődtem, mikor tegnap a Toastie Bar személyzetével beszélgetve valahogy előkerült a Plantagenet név (azóta kiderült, hogy ez az első angol dinasztia volt - FRISSÍTVE! majdnem az első, de előtte még normanok és egyebek, mindenesetre a Plantagenet-ek is régiek - a nagybátyja által kiművelt szerk.), melyet én valahogy összekevertem a rózsák háborújával (York és Lancaster, egyébként). Szégyellem tévedésem, de talán megbocsátható - a konyhában lévő három angol közül egyik sem bírta felidézni, hogy kik azok a Plantagenet-ek (mintha én nem tudnám, mi az az Árpád-ház!). Majd Kit nevű kollégám bevallotta, még sosem hallott a rózsák háborújáról. Megint leesett az állam. Kit az a srác, aki tudta, mi az a dobos torta, ismerte a "székely" szót, s kedvesen érdeklődött arról is, nehéz-e nekem az angol, mert ugye a magyar fonetikus nyelv... A rózsák háborújáról viszont nem is hallott, mert nem volt választott tárgya a töri. Apám... Ezek után nem csodálkozom, hogy Liz teljesen odavolt a zsenialitásomtól, amiért párhuzatom találtam a Moulin Rouge és a Traviata között, ráadásul még azt is tudtam, hogy utóbbi A kaméliás hölgy alapján készült. Lelkesen javasolta, jelentkezzem a University Challenge-re. Ebben a tévéműsorban egyetemek által delegált csapatok mérik össze műveltségüket, egészen elképesztő kérdések vannak, alig-alig tudom a választ rájuk, ráadásul a kérdéseket akusztikusan sem értem. A résztvevők hónapokig készülnek rá, de azért biztos lenne esélyem... :D (Egyébként a John's csapata az első ellenfelet, a Castle-t már megverte, úgyhogy jó kezekben a college hírneve.)

Ez a mai bejegyzés inkább ilyen általános tapasztalatokról szól, de a jövő hét várhatóan eseménydúsabb lesz. Ami a tanulmányokat illeti, nem sok minden változott. Talán az említésre méltó, hogy A társadalom megértése második szemináriumán heves vita alakult ki Marx és Durkheim teóriájával kapcsolatban. Vannak persze hallgatag társak, de a legtöbb diák véleményt formál, részt vesz az eszmecserében, ami számomra nagyon izgalmas móka. Nem túl meglepő, sokkal élvezetesebb, mint az AB0 vércsoport genotípusainak kibogarászása egy családfában, ahol a tagok fenotípusát ismerjük (A család a társadalmi rendszerben-gyakorlat)... Meglátjuk, mit tartogat a mai Emberi eredet és diverzitás-szeminárium...

Búcsúzóul egy régen várt fotó. Én ugyan nem rendeltem meg az első héten készült gólya-csoportképet, de ezt a fontos részletet kifotóztam az egyik példányból. Tőlem balra a már múltkor bemutatott német leányzó, Katie. Jobbra Monika, akivel szintén nagyon jóba lettem, egyébként a hajóm legénységének stroke-ja (ezt magyarul sztróknak írják?), ő evez a legkeményebben. Előttem jobbra ül Mark Ogden, a senior tutor, talán igazgatóhelyettesnek fordítanám a posztját. Furcsa egy ember, mindig úgy beszél hozzánk, mintha már előre megszidna valami miatt, de néha kiderül, hogy igazából kedves. Mr Ogden jobbján pedig nem más, mint Olaf, a college aligátora. (A fotót elsősorban Rebinek küldöm! :) Ő táncolt nekünk a university matriculation után, nagyon fontos pozíció ám a kabalaállaté! A jelmeznek van valami izgi története is, állítólag a norvég királytól kapta a Castle College, aztán úsztatták a folyón fel-le a két college között, mint mások a koronát... Mire legközelebb jelentkezem, eltelt már a fél term!