820 mérföld és egy "dram with Nessie"

   A jól megszokott oxfordi étkezőasztalnál gépelem a szünet második bejegyzését. Fantasztikus első hét van mögöttem, rengeteg élmény és mesélnivaló. Szerdán este érkeztünk meg az Ökörgázlóhoz, azóta itt lopom a napot a "Borcsa második otthona" címre pályázók versenyében igencsak előkelő helyen álló headingtoni házban. Jann nagy örömmel fogadott, első éjszaka mellettem is aludt, s így, a nevelés súlyos felelőssége nélkül talán még jobban élvezem a kis mókamester produkcióit (ld. a képen...). Tegnap ottalvós bulin vett részt, ezért kellemes borozgatós-beszélgetős estét csaptunk a szülőkkel - ó, mily nagyon hiányolom ezt a műfajt tavalyról... Ma este kerti tűznél sütögettünk, ott akartunk fotózkodni, megígértem ugyanis Jannak, hogy publikálok egy közös képet a blogon, de végül csak a szobában lett rá érkezésünk :)

   Már a város utcáit is végigróttam, sajnos most a jó öreg Ocskay százados (ti. a biciklim) nélkül, de így is nagy örömmel. Szuper az oxfordi családias hangulat, mégis az ötnapos skót túra lesz a mai iromány fő témája. Szombaton a sereghajtó collegetársakkal még kroketteztünk egyet (mint megtudtam, ez nem ugyanaz, mint a krikett, fogalmam sincs, utóbbi mennyire unalmas, az viszont biztos, hogy előbbi igencsak próbára teszi a kontinentális játékokhoz szokott résztvevő türelmét...), majd kora délután befutott a felmentő sereg. A többség már hallotta hírét: a Ribáry-család képviselőivel indultam a Felföldre. (Bár az emlegetett szamarak is olvassák a naplót, a műveletlenek kedvéért el kell mondanom: Eszti volt osztálytárs-jóbarátné,  Marci bátyjával való barátságunk oxfordi termés, s velük érkezett Marci keresztanyja, Éva is.)

   Szombaton már nem volt időnk átautózni a határon: egy kis tanulságos newcastle-i séta után egy Amble nevezetű kikötővároskában találtunk szállás egy bed & breakfast-ben. Másnap, még mindig Angliában megálltunk Bamburgh váránál (ahol, ha minden igaz, az az Oswald üldögélt valaha, akinek a feje ma St Cuthbert testével együtt a durhami katedrális végében pihen...). A társaság egyik fele kisebb vagyon fejében körülnézett a falakon belül (ezzel le is tudtuk az észak-brit várak és romok belső vizsgálatát...), én azonban inkább a homokos tengerparton (ld. fent) tettem talpmasszírozó sétát. Első skót állomásunk, Edinburgh szép hely, girbegurba utcácskák fölött áll a vár; az új városrész György-kori házai között korzózva pedig még leendő lakótársaimba is sikerült belebotlanunk. A vasárnapi naplementét (ld. balra) már Stirling vára előtt állva néztük, álomra pedig St Andrews-ban hajtottuk fejünket egy "bibiben".

   St Andrews híres-nevezetes egyetemi város, Oxbridge után a harmadik legrégibb az Egyesült Királyságban. Mostanában azért is fellendült a turizmusa, mert itt ismerkedett meg az április 29-i Royal Wedding ifjú párja, Vilmos herceg és Kate Middleton... Minket jobban érdekelt a mélykék tenger partján, kiugró sziklán álló vár romja, meg a katedrális. Megdöbbentő volt látni, hogy a maradék 2-3 oszlop tanúsága szerint ez a templom is durhami-hez hasonlított egykoron, most azonban sírokkal van tele az anno szent föld, a romokon pedig sirályok fészkelnek. (Ennyi az ember - filozofálgatott Borcsa, majd továbbsétált meginni a kávét... :) A St Andrews-i szépségek után Dundee-ban inkább nem szálltunk ki, helyette a dunkeldi templom maradványait nézegettük meg (folyó is van, ld. alább). A whiskyfőzdéjéről és lazactelepéről nevezetes Pitlochry-ban ebédeltünk, a nap zárásaként pedig tettünk még egy sétát Inverness-ben. Ez volt a túra legészakibb pontja (utána már csak Skócia "leszakadó" csücske következett volna), innen vissza is fordultunk, de ezúttal a sziget nyugati oldalán, a Loch Ness mentén autózva.

   Nemsokára megérkeztünk Drumnadrochit-ba, ahol hétfői szállásunkat akartuk megtalálni. Ugyan nem pont a  lenyűgözően szép tó partján, de remek b&b-t találtunk, szuper kis pub is tartozott a szimpatikus tulajdonos házaspárhoz. A Rob Roy-formájú férj finom haggist és lazacot tálalt vacsorára, illetve pont olyan avatott whiskyszakértőnek bizonyult, ahogy azt a polcokat elnézve előre sejtettük... Egyikünk sem túl művelt ilyen téren, én meg aztán főleg tanulatlan vagyok, tekintve, hogy eddig (!) nem is voltam nagy rajongója a nedűnek, azt viszont még mi is éreztük, hogy nem holmi "vízízű lőrét" töltött a "I've had a dram with Nessie"  (Ittam egy kört a Loch Ness-i szörnnyel!) feliratú poharunkba Rob Roy. A másnapi reggeli is egészen káprázatos volt, a drumnadrochiti Fiddler's-be egyszer még visszatérek.

   Az utolsó aktív napot egy közeli szép völgy, Glen Affric  (ld. jobbra) meglátogatásával kezdtük. Ugrándoztunk a patakparti sziklákon, felsétáltunk a hatalmas gátra, s tátottuk a szánkat a gyönyörűséges panoráma láttán. Hasonló szépségek vártak ránk végig a dél felé vezető úton, először egymást követő loch-ok tarkították az tájat, aztán fantasztikus, sziklás-vízeséses, kopár hegyek, a távolban pedig havas csúcsok. A skót táj vadsága tényleg nehezen leírható, valami költő ezt már biztos megtette helyettem, és persze a fotók is hasznosak (a teljes szériát ide kattintva találjátok, mindenkinek ajánlom!). Skócia déli határához közeledve még egy tanulságos séta várt ránk: Glasgow elszomorítóan csúf, büdös és lepukkant, főleg a korábban látottak után.

   Az útikönyvből és táblákról okulva megtudtuk, hogy a közeli New Lanark nevű falu a világörökség része, arrafelé vettük hát az irányt, alvóhelyet keresve. Sötét és kanyargós hegyi utacskákon haladva végül rábukkantunk az immár kísértetjárta egykori vízimalomra, melyet a gyapotmunkások jólétét forradalmian szem előtt tartó Robert Owen birtokolt. Meglepő módon a semmi közepén akadt egy szálloda is, itt töltöttük az utolsó éjszakát. Szerdán jó tempóban hagytuk magunk mögött a malmot, Skóciát, majd Észak-Angliát is, s késő délutánra már Oxfordba is értünk, összesen 820 mérföld (bő 1200 km) megtétele után.

   Ahogy mondom, felejthetetlen napokat köszönhetek a Ribáry-különítménynek, a sokat láttató és testet-lelket melengető időjárásnak (egy csepp esőt nem kaptunk!), az ősöreg romoknak, a birkák és szőrös felföldi tehenek lakta zöld lankáknak és a csipkézett csúcsoknak (ld. balra), a vad patakoknak és a füstös whisky-nek, meg annak a néhány kedves haggisevőnek, akikbe a kietlen tájakon belebotlottunk. Remek és pihentető nyitánya volt a jól megérdemelt szünetnek, melyről továbbra is töretlenül tudósítok majd!

"...egy ős evoét a fénybe kiált"

   Ti. a csúcsra kiálló fürge diák. Még mindig és már megint Áprily - ez ugyanis a tökéletes megfogalmazása a mai durhami hangulatnak. Sok fürge diák kiáltozott evoét városszerte, de legalábbis mosolyogtak: hosszú, átvirrasztott éjszakák után minden esszé befejeztetett és a gyűjtőládákba került, vár ránk 5 hét pihenés, ráadásul az időjárás is egyértelműen velünk örült. Futott az áram a déli sugárban, hogy egész pontos legyek... Mivel holnap délelőtt az én felmentő seregem is megérkezik dél felől, úgy döntöttem, ezt a vidám napot koronázom meg egy kis blogírással... :D (Balra a collegekápolna, meg a csudaszép aranyesőbokrunk.)

   Az elmúlt hét egyike volt a legnehezebbeknek egyetemi pályafutásom alatt. (Legközelebb már bölcs leszek, s nem hagyok az utolsó pillanatra semmit...) A módszertani kritikát jó ritmusban sikerült befejezni, a deviancia fogalmáról szóló kriminológiai esszének nekiállni azonban már nem ment ilyen ügyesen. Az anyagot gyűjtögettem ugyan már pár napja, de a kínkeserves Írás tulajdonképpen teljes egészében tegnapra maradt. Utolsó tartalékaimat felhasználva éjjel 2-ig dolgoztam a művön, de átolvasni már nem maradt energiám - meg is lett az eredménye, reggel 7-ig félálomban forgolódtam, meggyőződve arról, hogy az esszé fabatkát sem ér, bizonyára újra kell majd írnom az egészet... Akkor aztán kipattantam a dunyha alól, s csekkoltam, hogy valójában minden rendben, a deviánsok készek a leadásra, hála Istennek. Immár az ausztráliai menekültekkel együtt a ládában várnak a szigorú ítészek véleményére.

   A karácsonyi szünet előtti néhány naphoz hasonlóan persze most sem volt hiány össznépi mulatságokban sem. Kisebb társaságban ünnepeltünk szülinapot, de részt vettünk a college "zöld nap" keretében rendezett szobrászversenyen is. Joel barátunkkal sikerült az üveg bort érő 3. helyet megszereznünk az újrahasznosítható anyagokból alkotott Edwina nevezetű hölggyel (ld. fent). Március 15-én büszkén viseltem a  Pestről küldött kokárdát, sajnos nem sokakat izgatott, úgyhogy csak magamban emlegettem Kossuth Lajos táborát... Este a college szép böjti szertartására került sor a katedrálisban (ld. alább), ahol a kórussal is énekeltünk.

 

   Nem tökéletes időzítéssel szerdán, az utolsó előtti este rendezték meg a college újonnan megválasztott felelőseinek tiszteletére a trimeszter második megaformal-ját. A jegy ára nemcsak finom vacsorát, de némi szeszt is tartalmazott, ennek megfelelően az este igen jó hangulatban telt - össznépileg negligáltuk a másnapi esszéírás gondolatát... A mulatság kezdete előtt egyperces csenddel emlékeztünk a japán földrengés áldozataira, melyet Moni konferált be néhány japán mondattal, később pedig adományokat is gyűjtött a vöröskereszt javára. (Az alsó képen a birminghami Alice és a cambridge-i Harriet társaságában.)

   Csütörtökön aztán annak rendje és módja szerint meglett a böjtje a vigasságnak - nagy erkölcsi támogatást jelentett viszont, hogy a Facebook tanúsága (és a mai jelentések) szerint a fél évfolyam hajnalig dolgozott az utolsó bekezdéseken. A már szokásossá váló termvégi betegség annál kevésbé könnyítette meg a dolgom: ezúttal már pár nappal az elutazás előtt erőt vett rajtam a nátha és társai, de remélem, a láz most elkerül - nincs itt édes szülőanyám (sej, aki megsiratna), hogy ágyba hozza a mézes teát...

   A vírusocska és a kimerültség ellenére a mai ragyogó napsütésben, az esszéktől megkönnyebbülve, s tudva, hogy holnap már magyarul traccsolhatok, meg is állapítottam, hogy ez a Durham azért nagyon jó kis hely. A még itt maradt kollégák és kolleginák - kókadozva bár, de törve nem - még összegyűltek este egy kicsit "csillelni". Ilyenkor egészen nyilvánvalóvá válik, hogy az esszéírós stresszben oly hatalmasnak tűnő kulturális szakadék ellenére sem rosszfej a banda, jó lesz majd őket újra látni - 5 hét múlva! Addig pedig: szünet, Skócia, Oxford... here we come! :)

"Napra kacagva"

   Megjött végre az áprilys március! Úgy hallom, lassan otthon is "hökken a hó a hideg havason", itt meg egészen szuper az idő. Most épp befelhősödött ugyan, és a tegnap esti kiadós égszakadás után a folyó is annyira megáradt, hogy elmaradt az evezés, de a hét teljesen a napra kacagás jegyében telt. Már rövid nadrágban járok futni, a pulcsi lett a normális felsőruházat, és végre a napszemüveg is adekvát viselet. (A képen a tesco-s nárciszaim.)

    Itt is van az ideje a kikeletnek - ez ugyanis az utolsó bejegyzés Epiphany Term alatt! Meglepő hasonlóságot mutat az Egy vázlat margójára írt, karácsonyi szünetet megelőző társával: most is a módszertani esszén dolgozom lelkesen; a csimpánzokat befejeztem, Durkheim-ot pedig leadtam tegnap. Immár az foglalkoztat, hogy az Ausztráliában élő afrikai és ex-jugoszláv menekültek lelki jóléte és beilleszkedési nehézségei közti összefüggést vizsgálva bizonyos Farida Fozdar megfelelően alkalmazta-e a kvalitatív interjú módszerét.

   Az elmúlt hét a megelőzőnél sokkal izgalmasabban indult: hétfő esti formal-lal. A trimeszter utolsó díszvacsoráján a college összes common room-ja képviseltette magát, azaz társultak hozzánk postgrad-ek, teológusok, és a személyzet tagjai is. Tovább emelte az est fényét a skót téma: a hagyományos skót cock-a-leekie (pórés (elvileg kakas-, gyakorlatilag) csirkeleves), haggis (igen, az a báránybelsőség... igazából finom, az íze májra emlékeztet) és shortbread-vacsi előtt és után egy skót dudás fújt nekünk (szerencsére nem túl hosszan, ld. a képet), a skót sajttál megrohamozását követően pedig Ceilidh-t táncolva dolgozhatta le a négy fogást a nép. Angliában is népszerű ez a felföldi körtánc; kis zenekar adta a talpalávalót, a harmonikás bácsi tanította a roppant egyszerű koreográfiát, mi meg lelkesen és jókedvűen szaladgáltunk körbe, jobbra, balra, fel s alá. :)

   Húshagyó kedden Lizzel kakaózva búcsúztattam a csokit - erről mondok le böjt idejére megint. Tobyval tea mellett beszélgetve áldoztunk egy órácskát a collegeházasság oltárán, este pedig ismét bébiszittelni mentem. Az angolok - bizonyára valami kvázi farsangfarki szokásként - ilyenkor ünneplik a palacsintanapot, Harrisonnal mi is azt vacsoráztunk. Őkelme (a képen fogat mos) immár megjegyezte a nevem, s egész meghatódtam, hogy az altatódalként énekelt Kaláka-féle Éjszaka-feldolgozást (miszerint alszik a légy, a rózsabogár és társaik...) többször visszatapsolta. A szerdai pesztrálás is jól sikerült, élvezem a munkám.

   Csütörtökön került sor a Moni által meghirdetett "Dumplings are life" estére. A szabad fordításban "Éltető gombócok" névre hallgató esemény a könyvtárban aszalódott fiatalság új életre lehelésére hivatott; ennek érdekében távol-keleti húsgombóckákat vetett be a szervező. Még a darált hús papírszerű tésztába való extra csavarintását is megtanultuk. (Ld. a képet.) Tegnap Raluca ugrott át, egy pohár itóka mellett lelkizve (mert ez ugye a műfaj, amit angolokkal művelni gyakorlatilag kizárt dolog...) köszöntünk el a szünetre.

   Ahogy írtam, a mai evezés sajnos elmaradt - remélem, holnapra leapad az ár, a többi cox-szal tervezünk vízre szállni, tehát mi eveznénk, alig várom! Mozgalmas lesz az utolsó hét nagyon - de erről majd jövő szombaton, a naplót ezúttal a szünetben is folytatom. Most azonban visszatérek a bosnyákokhoz, meg az etiópokhoz, drukkoljatok!

"A fázós rügy nem bújt ki még..."

   "...hálót se sző a pók". Hideg van itt is, de legalább a hó nem esik. Izgatottan várom, hogy elkészüljön a szváziföldi fairtrade mangóchutney-s, dupla mozzarellás melegszendvicsem a Toastie Bar-ban, jutalmam az önkéntes szolgálatért, addig pedig sebesen beszámolok az elmúlt hétről.

   Leginkább esszéírás tekintetében sűrűsödött be az élet: elkészült "az ember, mint változatos főemlősfaj" című, de már írom is a következőt. Ezúttal a csimpánzok és emberek rokoni hálózatainak, illetve a rokonok felismerésének összehasonlítása a téma, no meg az emberi családtípusok sokféleségének elemzése. Két hét, a csimpánzoson kívül még két esszé - néha rám is tör az ijedtség, de nem csüggedek sokat, ilyenkor inkább a) visszatérek a munkához / b) szocializációval javítom a lelkiállapotom, hogy melyik a hatásosabb, egyelőre nem derült ki. :)

   Az elmúlt héten kétszer is bébiszitteltem, nagy sikerrel. Harrison nyáron tölti be a hatot; kulturális antropológus, moszkvai mama és buddhizmus-hinduizmus szakértő, kaliforniai papa gyermeke, irtó jópofa kiskölyök. Már írtam és rajzoltam vele, néztünk együtt Shrek-et és olvastunk mesét, vittem zongorára és úszni, fürdettem és fektettem, minden a legnagyobb rendben. Szegénynek csak egy gondja van velem, egyelőre képtelen megjegyezni a nevem, de ha épp frissen hallja, legalább jó kelet-európaiasan pergeti benne az R-t. :)

   Szert tettem még egy érdekes új ismeretségre: nemrég kaptam egy levelet Facebook-on egy ismeretlen, német lánytól. Susie egy közös ismerősünk barátai között szúrta ki a magyar nevet, 7 évig élt Pesten, s az ungarische beszédet hiányolva érdeklődött, nem lenne-e kedvem dumálni egyet. A kávé mellett azért kiderült, hogy ugyan a papája szombathelyi, ő is németül beszélt vele, ám az ELTÉ-n végzett angol-lengyel szak mellett a magyart is jól összeszedte. Ma leendő lakótársaimmal ültünk be egy kávéra, s ahogy egyre jobban ismerjük meg egymást, úgy oldódik a hangulat - azt hiszem, szuper jövő évnek nézünk elébe. (Ennek örömére egy képet is mellékelek.)

   Tegnap - részemről a harmadévben először - bulizni mentünk. Ez a jövő évi ifipozíciókra pályázó lelkeseknek elhivatottság-tesztként funkcionált: 10-től 2-ig a Klute változatos zenei kínálatára mulattak jelmezben, maximum egy ital elfogyasztása mellett, majd reggel 6-kor a katedrálissal szemben volt jelenésük, interjúra feliratkozni. Nem ifijelölt résztvevőként hál' Istennek se beöltöznöm, se 2-ig maradnom nem kellett, s rövid távon egész kellemes volt a parti.

   Ahogy itt ígértem, lehet, hogy a végén hotdogos leszek, de remélem, a jövőheti bejegyzéssel még megmenthetem a blogot. Közben megérkezett a melegszendvics (a szváziföldi mangóchutney répaízű volt és nagyon csípős, de azért elfogyott), én pedig most kicsit adrenalindúsabb izgalmak után nézek,  mint a mai iromány: jöhet az eheti dán krimiadagom! :) Kellemetes márciust!